Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Lászlóffy Aladár: A Reménytelen Alapvető (esszé)
ksörét, elvárásait az egyetemesben, a világban soron következő nagy leckétől. Azon túl, hogy nyilván minden beépül, s ezt hinni is kell, és elviselni ígéretének tonnáit! Ha az élet szabályosságait, arányait, a precedensek és előzmények ritmusát tekintjük, soha nincs késő talán, és mér késő van bármikor. Első számú öntudatos és öntudaterősítő ijedelmünk, a fontos rémület: ennek szabatos átgondolása, átérzése, átbesaélése volt. A kozmilkum. Az igazi kozmikusság, a méreté, nem azé, amelyért induló-korszakunkban elismeréssel vegyesen lesajnáltak, sőt kárhoztattak. Hova és hogyan kell ide bekapcsolódni? Itt legfennebb, de mindenképp: elsősorban alkalmazkodni kell! Azzal folytatsz s azzal változtatsz is! A fegyelem kilátása a fenyegető. Pedig a fegyelem nem a mindent elrendezve találó és elrendezve hagyó, a véglegest véglegesen tudomásul vevő „bölcsesség”. A fegyelem nem a mindent eltűrésben, elnézésben nyilvánuland. A fegyelem nem a mindenről lemondásban, az elrtxaszkézisben van. De a kín ilyenlkor azé az első személyű emberiségé, aki a lírai én megszüntetve megtartásának programjára ébred, egyszerűen önmagából, tehetsége jellegéből fakadóan. Ilyen értelemben volt par exellence közéleti költő ő is. Az egyszeri én, tehát az elfelejthető, az esendő premisszájából kiindulva az ÉN-ekre tört emberi világból kell megérezni és megőrizni a nemcsak az egyén, az egyik én számára érvényeset — testben, tudatban azt a tartást, embers zab ás ú an viseli sorsát, a mai világot. A „meghal-e a költészet” jeligére gyüldögélő paksamétát bontogatom a legnehezebben. Meghal-e a költészet — és ha meg, fájdalma hogy aránylik ahhoz, mikor meghal a költő? A világ milliárdszaros életében kórusban zeng vélünk, rólunk is a fölöslegek balladája: a költészet nem, a költő fölöslegesnek érezheti néha önmagát, anélkül, hogy kikérné vagy visszautasítaná az őt immár mindenestől elfogadóik szeretetét. Ha nem mentene mesterségünk törvénye és szabálya, öreges motyogáson kaphatnám magam, amint még mindig halottammal beszélgetek, vitatkozom annyiszor, veszekszem: Te aki szólni se szólaltál meg fölöslegesen és szükségtelenül, sírt ál-e, sírtál volna, ha átgondolod, ha csak egy kicsit megsajnálod magad, de már nem segíthetsz, érted te, de nem tehetsz semmit, nem tehetsz mást, mikor megtudtad önmagadtól, hogy nincs kegyelem, nincs kegyelmed a magad számára, a világon úgyis megmaradó életben éppen magadra nincs, hiszen a többi marad, jó vagy rossz, a minden marad úgyis, annak nem árt, amivel nem is annak akartál ártani! Tehát meghal-e a költészet, és ha igen, visszamenőleg értéktelenedhetnek el valaha a Reménytelen Alapvetők? Világnézetünket és koreszményeinket, tehát jovő-tippj eánket is, meghatározzák nemcsak a társadalmi kilátások, hanem a tudományok mai állása is. A világ a kozmikus kor „küszöbén” áll, s ez nem klasszikusan hat máris a lélekben. Az egész kép-átállítás lehet, hogy sokkal több érzelmi és szellemi energiát von el a következő emberiségektől, semhogy még az átállást szskundáló humán dolgoknak (a „kozmikus” költészetnek is például) kegyelmezni tudjiamak maradék vagy új lelki energiakészleteikből. Tabulo rasább következhet bármilyen eddigi váltásnál a civilizáció többezer éves történetében. A precedensek az analógiák néha szalmaszálszerűék csupán: hogy eddig 28
