Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - László Gyula: A Szent László-legenda falképei (tanulmány)
szerűen letett két íj, valamint a háttérben leszúrt lándzsák mellett egymással szemben ágaskodó lovak világosan mutatják, hogy a rajz mögött a Kockij-gorodokihoz hasonló szigorúsággal, síkban ábrázolt minták húzódnak meg. Kétségtelennek tartom, hogy a XII. században meginduló perzsa miniatúrafestés későbbi hirtelen meggazdagodását a szőnyegek mintakincse utánzásának köszönhetik (8. kép). A folyamat tehát azonos módon játszódhatott le, mint nálunk. A küzdők lovai, mint már futólag említettem néha nem tétlen szemlélői gazdáik küzdelmének, hanem maguk is egymásnak ugranak, harapják s tépik egymást. Ez nem csupán az embernek és lónak, a lószerszámok tárgyalásakor megismert ősi közösségét árulja el. A sepsikilyéni és bögözi falfestmény gyermeteg rajzú jelenete többet mond annál. A rajzbeli együgyűség ellenére is félelmetes erővel sugallja a véres küzdelmet. Ez a küzdelem egyike az ősi magyar mondavilág leghatalmasabb jeleneteinek, nem közönséges lovak ezek, hanem egymással küzdő táltoslovak, s gazdáik sem közönséges emberek, hanem hatalmas hősök, táltosok, a kozmikus erők, a világot formáló világosság és sötétség megszemélyesítői. Messze vezetnek ez alkalommal a jelenet értelmének kibogozása. Azonban felhívom a figyelmet arra, hogy az egymásbamaró lovak képe is éppen abból a művészetből, az ordoszi művészetből maradt fenn számunkra, amelyből a Thuróczi Krónika fogalmazását is megismertük. Az egymásba maró lovak képe egy kiszakított jelenet ábrázoló lemezen maradt ránk, ha azonban összevetjük a többi jelenetet ábrázoló lemezekkel, szinte az egész Szent László-legenda jelenete megelevenedik előttünk. Ebben az összefüggésben a csernigovi ivókürt egymásba harapó állatai is sokkal többet mondanak nekünk annál, hogy egyszerű stíluskényszer fonta őket egybe. Bár a Radolff által egybegyűjtött középázsiai29, valamint a magyar kutatók gyűjtötte vogul és osztják hősi énekek s nemkevésbé népmese anyagunk szinte kínálja a példákat a legenda eredeti magvá- nak kihámozására, erre a munkára jelen alkalommal nem vállalkozom. Csupán Bon- fininak Szent László lováról szóló részét idézem annak bemutatására, hogy a későközépkor magyarja előtt is elevenen élt a nagy király táltos lova. „Szent László lováról beszélik némelyek, hogy nem annyira erőre és kitartásra volt kiváló, mint más természetes tulajdonságokra nézve. Ura minden intését, nógatását csudálatosait teljesítette, az ellenséget harapással, rúgással szokta megtámadni, gazdáját sohasem hagyta el, és a legnagyobb veszélyben is roppant ügyességet tanúsított.” Már Ipolyi Arnold felhívta a figyelmet arra, hogy ez a leírás élénken idézi a többi keleti hősök lováról ránkmaradt mondákat30. Ezt a kétségkívül népi szájhagyomány megőrizte leírást („beszélik némelyek”) olvasva ugyanaz a kép elevenedik meg előttünk, amelyet a székelyföldi Szent László-legendálk megismerése során formálhattunk magunknak a szent király képét felvett nagy, pogány, kozmikus hősünk lováról. Ogy érzem, hogy a fentiek többször hangoztatott vázlatossága ellenére is tartozom néhány utalással a Szent László-legenda idézett részeinek a táltossal való azonosítására Az ősi alapréteg legszemléletesebben annál a jelenetnél tűnik elő, amelyben a megmentett leány a Szent Lászlóval küzdő kun lábszárába vág a bárddal, vagy a szent király kardjával. Kálmány Lajos összeférhetetlen táltosok c. kitűnő dolgozatában olvassuk ugyanis, hogy egy gazdaemberhez dolgozni beállt táltos, mikor bikává változva megküzd a felhőből jövő másik táltosbikával, gazdája segítségét kéri. A gazda és a szomszédok, amikor látják, hogy az ő táltosuk nem győz, körülfogták az erős bikát, vasvillával, ásóval, ki ami kezeügyébe akadt elkezdték verni. Egy másik elbeszélésből az is kitűnik, hogy nem mindegy, hogy hol ütik a táltosbikát. E másik hagyomány szerint a táltos azt mondja ugyanis a gazdájának, hogy... Annak (t. i. a bikának) a horgasináját (hátsó lábán az ina) üsse csak. A táltosbika is ugyanott sebezhető, mint a kun. (A jó táltos fehér bika képében küzd, a rossz fekete bikává változott). Nézzünk most egy távolabbfekvő példát, amely nemcsak a részletében, hanem szerkezetében is közel áll Szent László legendájához. A vogul Jávorcsillag énekben a jávorszarvast, amelyet Numi Torem a föld teremtése idején hatlábúnak teremtett, halandó ember el nem ejtheti. Az ember a Szárnyas Paskert (az erdei manót, más 339
