Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - László Gyula: A Szent László-legenda falképei (tanulmány)
változat szerint a véreskezű Manófit) kérte meg, hogy üldözze a hatlábú szarvast. Irtózatos iramú üldözés kezdődik, amelyben a Szárnyas Pasker nyílzáporral árasztja el a menekülő jávorbikát. Előbb a vele együtt futó jávortehenet ejti el, végül pedig sikerül a jávorbika két hátsó lábát elvágnia. Munkácsi még beszámol Patkanov nyomán egy hasonló irtisi osztják énekről is31. A szilaj magyar marhát úgy zabolázták meg a pásztorok, hogy inaikat megvágták. Takács Sándor és Gunda Béla becses anyagot közöl erre vonatkozólag. Tudjuk azt is, hogy több eurázsiai mondahős sebezhetetlen, csak éppen testének ezen a részén lehet halálra sebezni őket32. Az itt felsorolt néhány esetben tehát állattal és a táltos bikával bánnak el úgy, mint a magyar leány a kunnal. A vogul Jávorcsillag ének állatja mögött azonban nyilván a vogul állatember-istenségek valamelyike rejtőzködik. Az összeférhetetlen magyar táltos ellenfele is táltosból lett bika. Ez teszi érthetővé, hogy a Szent László legenda képein nemcsak a kun nem sebezhető meg más helyen csak horgasinánál, hanem a lovak is egymás lábát harapják. ... Nagy feladata lenne a magyar művészetkutatásnak az, hogy miután a fentiek alapján módunkban van korai szőnyegművészetünk mintakincsének és ábrázolási típusainak visszaidézése, kikutassa, hogy a középkor végén nagy számmal külföldre menő szőnyegszövő-mestereink munkájának milyen szerepe van a nyugati alakos szőnyegművészetben. Bár honfoglaláskori alakos szőnyegeink közül egyetlen egy sem maradt meg, kétségtelen, hogy jóval előbb is készítettünk sokszázados hagyományaink alapján alakos szőnyegeket. Nagyon valószínűnek tartom, hogy nemcsak a keleti szőnyegek utánzása és a színes selyemszövetek mintakincse hozta létre a nyugateurópai magasrendű szőnyegművészetet, hanem hozzájárultak ehhez e művészet ősi tudását Európa szívében őrző és gyakorló magyar mesterek is. Érdekes és talán nem véletlen, hogy az egymás csüdjébe maró lovak felbukkannak Leonardo da Vinci anghiari csatáján, gazdáik harcában vesznek részt. Mivel ez a jelenség a nyugati piktúrában azelőtt s azután ismeretlen, nem lehetetlen, hogy az egyetemes érdeklődésű Leonardo a gondolatot legendánk valamelyik fogalmazásában, nyilván miniált könyvben láthatta. Elméletem további sorsa Vegyük most sorra, hogyan alakult a legenda kutatása „A honfoglaló magyar nép élete” megjelenése óta. A legnagyobb jelentőségű tanulmány Vargyas Lajosnak az Ethographia 1960. évi 4. számban megjelent „Kutatások a népballada középkori történetében II. A honfoglaláskori hősi epika továbbélése balladánkban”33 című dolgozata, amely hatalmas összehasonlító népköltészeti anyaggal igazolja a Molnár Anna balladával és a Szent László legendával kapcsolatos feltevésemet. A gazdag dolgozatot szinte szó- szerint lehetne itt idézni, annak bizonyságául, hogy a falfestmények alapjául szolgáló legenda nagyrészt honfoglalás előtti örökségünk. Merthogy magyar örökség s nem uz, besenyő, vagy kun, arra azt hiszem kár szót vesztegetni. Vargyas is eljut ahhoz a felismeréshez, hogy hősénekek maradványairól, azaz Arany János szavával „naiv eposzunk” emlékrögeiről van szó. A. P. Grjaznov szemmel láthatólag sem az én eredményeimet nem ismerve, sem Vargyasét, nem is beszélve Rostovtzevről, aki először írt az ordoszi lemezekről, mint szent küzdelem ábrázolásairól — s úgyszólván az egész általunk már tisztázott kérdést újra felfedezte.34 ő az Ermitázs régészeti folyóiratában igen figyelemreméltó tanulmányt közölt, dél-szibéria legrégibb hősi énekeiről és azok ábrázolásáról (Arch. Sbornik Ermitazsa, 1961:7—31.). Ezt a tanulmányt azért ismertetem kissé részletesebben, mert más magyarázatot kísérel meg arra a szibériai aranylemezpárra, amely Nagy Gézának tűnt először fel, hogy azonos lenne a Szent László legenda pihenésjelenetével. Ha nem is tudjuk Grjaznov alapgondolatát elfogadni, nem közömbös 340
