Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló 6.)
ütővel, söprűvel, kútlánccal, ácsszekercével, futballabdávál, kutyapórázzal, kutyával, macskával. Ott, ahol volt mire fel, mindig hatásosak voltak ezek a fogások. Eleinte viszolyogtam minden ilyesmitől, de aztán beláttam a szükségességét. Ám hiába, image-nek is a nem image tetszik jobban. Például Cseho- vé, akit a világ legpóztalanabb zsenijének tarthatunk, ö vitte diadalra a nem-image-image-t. * Az üldözési mániás, minden említeni érdemes esetben: szellemi rangjuk alá szorított írók. Az volna a csoda, ha nem volna bizonyos mértékben üldözési mániájuk. Hiszen a degradálás, ha csak egy kicsit is következetes, mindig kísérteties. Olyan olajozottan — „automatikusan” — megy végbe, mintha legtökéletesebb összeesküvés volna mögötte. Azzal gyanús — ármányos —, hogy annyira önkéntelennek hat. — Majakovszkij, amikor észreveszi, hogy a kiadónál, ahol a verseskötete megjelent, ott van minden verseskönyv a vitrinben, kivéve az övét. Majakovszkij, amikor benéz az egyik könyvkereskedésbe, s megtudja, hogy a könyvéről, amely állítólag már megjelent, nem tudnak semmit. Majakovszkij, amikor már a huszadik könyvesboltban jár és ott is csak azt hallja, hogy nem tudnak a kötetről semmit. Ilyenkor nem kell sok ahhoz, hogy megjelenjen az író előtt a rémkép. A kortársaié, vagy a Hivatalé amint éppen az ő ellene kidolgozott likvidálási terv végrehajtásának az időpontját egyeztetik valamely távoli erdő rejtett tisztásán. Vagy a lakásán valakinek, akit úgy hívnak, Vezér, vagy úgy, hogy Fejedelem. Az irodalomról szóló írásokban mindig az alany — az aki kritizál, fejteget, reflexiózik, töpreng, — az első számú személy. Ha el tudja magát fogadtatni ilyennek, nyert ügye van. Ha csak egy kicsit is ingadoztat bennünket, önmaga megítélésének dolgában, el van veszve: nem hiszünk neki. — Mi a titka annak, hogy elhisszük a nagyságot, az illetékességet? Meg lehet az, hogy az illető valóban illetékes? * Nehéz megmondani, hogy végül is mit köszönhetünk arra a saját magunkra irányuló vizsgálódásnak, amellyel szellemi eszmélésünktől kezdve a halálunk napjáig igyekszünk felmérni, kik is vagyunk hát. Kitapogatjuk, körbe- forogjuk magunkat, iparkodunk tettenérni a legszélsőségesebb helyzetekben, bármennyire elragadjanak is azok minket, lényünk egyik fele les és kommentál: dicsér és korhol, védelmez és vádol, biztat és lebeszél, leint és megbok- rosít: gyakoroltatja szüntelenül azt, amit úgy hívnak, önismeret. Látjuk, szigorúan felmérjük, sőt bemérjük létünk pompájiban, amelyek nem csupán pompázások, és nyomorúságaiban, meg a köztes kedély sávokban, s a beállítódások legkülönbözőbb zónáiban. Mire való az írást tekintve ez a rengeteg önismeret? Minket jelölt ki, mint saját határainkat, amelyek — ugyebár — csak ürügyek arra, hogy újabb és újabb határsértéseket kövessünk el? * 321
