Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Szentkuthy Miklós: Ikon erotikon logikon (Szent Oprheus arcképe a bizánci irodalom tükrében. Kabdebó Lóránt magnetofonfelvétele alapján szerkesztette Tompa Mária)
(Egyébként van egy könyvem, ott a díványom fejénél, hogy ne mondjam, fejfámnál, vagy negyven évvel ezelőtt olvastam: Dornseiffnek hívják a szerzőt. Azzal foglalkozott, hogy milyen kapcsolatok lehetségesek az ószövetségi biblia és a hellén iratok között. Meg hogy az ószövetségi Izrael végeredményben nem volt olyan rettentő messze a görög szigetektől, és irodalmilag vajon nem voltak-e kapcsolataik? (És aki összeállította az ószövetségi kánont a Genezistől, az összes könyveken, zsoltárokon át az Énekek Énekéig, az utánozni akarta Homéroszt, csak nem sikerült neki, mert azért az Iliász és az Odüsszeia mégiscsak jobban van megszerkesztve. Dehát az „illető” gondolta: nekünk is legyen nagy eposzunk! Node a szándék és az eredmény két különböző dolog. Lényeg az, hogy Dornseiff kutatása érdekes és csábító, nagyon hasznos megpiszkálni ezt az esetleges irodalmi kapcsolatot, de nem hiszem, hogy filológiai végeredményre vezetne). Később arról regél ez az Iliász-átírás, hogy Priamosz, mikor nagy bajban volt, elsősorban Dávid királyhoz folyamodott segítségért. De Dávid nem adott segítséget, írja ez az Iliászíró, mert a görögök pogányok! Aztán a gyönyörű befejezés, kész rémdráma: mint okozta Akhillesz vesztét Polüxéna iránt fellobbant szerelme, egy „júdási csókkal” ismervén fel őt, „Alexandrosz ... tőrt döfött szívébe, Aztán sietve elfutott Déiphobosz nyomában, / A hős Akhilléosz pedig lehullt, végsőt lehelve”. (Karsay Orsolya fordítása). Végül egy költeményről beszélek, amely Szent László magyar király leányáról, Piroskáról szól. ö bizánci császár neje lett és Bizáncban Eirénének hívták. Ezt a gyönyörű költeményt Nikolaosz Kalliklész írta, fordította: Karsay Orsolya. Hogy kommentárjaim érthetők legyenek, megkockáztatom a felolvasását, és utána jön a világöröm, hogy ajkaim bezárulnak, mára elég. Mint nász-szobát, úgy áldjuk ezt a drága sírt: Istennek kedves, szent menyasszony nyugszik itt. Ugyan milyen, mily nagy hatalmú s ékes ő? A bársonyos és vérmeleg bíbor khitón Alázatosság harmatától átivott. Császári jelvény, vertaranyból gyöngyözött, Erényei, mint gyertyatartó fénylenek. Csodálatos ez ötvözet, kettős erő, Egyetlenegybe összeforva: szép malaszt, Az égi, s földi méltóság így egyesül. Nem rólad zengett Énekeknek Éneke, Ki éjsötét vagy, ámde szép és kellemes? Ruhád komor, de lényed és erényeid Nyilat lövellenek, villámként vakítanak. Meglátta ezt felülről és elhódított Királyod, égi vőlegényed, istened És kincsesháza rejtekébe vont hamar. Ö, mily csodás e kincsesház, milyen dicső? Az égi forrás, melyből életvíz fakad, Az égi bőség, soha el nem apadó. Itasd meg árva gyermekeidet, Anya, Kik szomjasan és vágyva rád, bolyonganak! Segítsd a kérőt, enyhíts búsak nagy baján, Szíved kitárva, most is úgy, mint egykoron, Áraszd reánk meghitt, szelíd szerelmedet! Zárószóként néhány megjegyzésem: elsősorban nászágy és halottas ágy! Emlékszem, Szerb Antal idézte nekem először az Antigonéból: „ó tümbosz, ó nümfaión!” (Tümbosz: sír, nümfaión: nászágy). A tümbosz szóból ered az angol tomb, amely 306
