Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Lőrinczy Huba: Élmény és teória vonzásában - Szávai János: Zsendül-e a fügefa ága?

ként a harmadik és a negyedik ciklus mondta a legtöbbet Szávai kötetében, kivált a — már folyóiratból ismert — novellatipizáló próbálkozás.

Korábbi ellenvetéseinket leszámítva, miben sem volna vitánk a szerzővel? Koránt sincs így! Problematikusnak ítélnők mindjárt az előszó bejelentette igényt. A „keresztmetszet” szó csupán figyelmetlenségből tévedhetett Szávai János szövegébe. Ez a könyv egyáltalán nem nyújtja a hetvenes évek magyar prózairodalmának átfogó képét. Ahhoz túlontúl is hézagos, legkivált a regényeket szemléző ciklus. Ha kinagyítja is a fontosnak, jellemzőnek érzett tendenciákat, csak a novellák esetében törekedett viszonylagos teljességre a szerző, s azokról szólván sem az évtized egészét, hanem inkább az utolsó harmadát jellemezte autentikusan. Kifogásoljuk továbbá, hogy Szávai általában igen szűkszavúan nyilatkozik a vizsgált művek jelentéséről, még kevesebbet szól a világképről. Ez utóbbi fogyatkozás bizonnyal ösz- szefügg az írások kicsiny terjedelmével. Nemegyszer érzékeltük: a szerzőt is zavarja, feszélyezi a recenzióműfaj szűkössége. Több mondandója akadt volna, mint amennyit az adott keretbe beleszoríthatott. Ekként az Írások nem mindig tudnak „kifutni”, kényszerűen zsugorodnak, elvétve — pl. a Balázs József-portré esetén — sekélyessé is válnak. — A memoárok újabb keletű népszerűségének okait taglalva a fikcióba vetett hit megrendülését és a személyességigényt is említettük volna, azt pedig bajosan hihetnők, hogy az ironikus hangnem nem fér össze a kitalált cselekménnyel (24.). A magunk részéről igen hiányoljuk a kötet végéről a névmutatót, valamint a zárótanulmányok eredeti jegyzetanyagát: vétek volt (tán a kiadóé) mellőzni ezt. Szívesen értesültünk volna arról is, hol és mikor láttak napvilágot először a könyvbe foglalt írások. A nem túl gyakori sajtóhibák a nyomda számláját terhelik, akár egy-egy bosszantóan pontatlan évszám (pl. a 48. és a 224. oldalon).

Az ízlés, a megítélés kérdéseiről polemizálni aligha érdemes. Akadékoskodás volna, nem egyéb. Hogy magunk másként látnok Rónay György utolsó regényét, s benne Stoll Aurélt nem neveznők „kétdimenziós” hősnek? Hogy némiképp eltér a véleményünk pl. Mándy és Jékely vagy Ács Margit és Fábián László „ügyében” a Szávaiétól? Részletkérdések ezek. A fő dolgokban együtt volnánk vele, s különben is: de gustibus non est disputandum.

Mit André Gide-től idéz egy helyütt a könyv (123—124.) az alkotók s a kritikusok eltérő irodalomlátásáról, korántsem abszolút érvényű. Mindenesetre bízvást értheti magára is Szávai János a literatúra tudósait minősítő passzust. Kötete egy távlatosan gondolkodó, alapos készültségű, objektív ítéletű irodalomtörténész rokonszenves produktuma. Nem röstelljük megvallani: sokat okultunk belőle.

(Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984.)

280