Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Lőrinczy Huba: Élmény és teória vonzásában - Szávai János: Zsendül-e a fügefa ága?

adón toleráns, szemhatárát nem szűkítik be ingerültségek, előfeltevések. Számára az érték nem a legújabb, a formabontó, a nehezen elsajátítható szinonimája. Jóllehet megvannak a maga — bevallott — vonzalmai, mindig a produkció alapján mérlegel és minősít. Nagy örömmel üdvözli pl. Gion Nándor, Panek Zoltán, Tandori Dezső, Esterházy Péter avagy Mészöly Miklós kezdeményeit, új hozadékú kísérleteit, mégsem hajlandó — ellentétben némelyekkel — csakis és mindenáron a posztmodern irodalmat preferálni. Konzekvensen rálel a hagyományos(abb) epika értékeire is (jó példa erre, hogy a kétségkívül modernebb vízió- és kirakós novella mellett a kétdimenziós realista elbeszélést becsüli legtöbbre, e típust szintén folytathatónak tartván), s hangoztat néhány jogos fenntartást is pl. Tandori Dezső ellenében. Karinthy Ferenc művészetében sem a fabuláié kedvet kárhoztatja („ . . . bármennyire gyanússá válik is egyes írók és teoretikusok szemében a cselekményesség”: 191.), hanem az anekdotizáló felszínességet. Néhol „kényelmetlen” igazságokat is kimond. Miközben némelyek a posztmodern irodalom előfutárává stilizálnák (s ekként kisajátítanák) Ottlik Gézát, Szávai okkal hangoztatja: nála „ . . . sehol egyetlen szó a cselekmény problematikus voltáról vagy a személyiség összezsugorodásáról s eltűnéséről ...” (95.), illetve nem beszélhetünk „ . . . semmiféle látványos formai újításról ...” (96.). Másutt meg perbe száll ama véleménnyel, „. . . mely szerint minél több erőfeszítést követel a befogadás, annál több értéket hordoz maga a mű ...” Nem vitatja el e nézet részigazságát a szerző, ámde abszolutizálásra sem hajlandó: „Amikor problémát jelent a befogadás, gyakran nehéz eldöntenünk, vajon a műben, vagy a befogadó gondolati-érzelmi struktúráiban van-e a hiba. S a hibás választás eredményezhet akár értetlenséget, akár a valós nívót messze túlértékelő, felületes rajongást” (121.). Korántsem alaptalan az óvás! Kivált e pontokon érezzük, hogy ez a könyv csendes szavú vitairatként is funkcionál.

S amiként toleráns Szávai János az irodalmi érték dolgában, akként őrzi elfogulatlanságát más szférákban is. Valóban indifferens számára a „nemzedéki hovatartozás”, a műveket a „megvalósítás felől” szemléli; nem vesz tudomást generációs villongásokról avagy az átkos hatású, lappangva máig létező „népi-urbánus” ellentétről. Empátiával közelít Mándy Ivánhoz csakúgy, mint pl. Szabó Istvánhoz, holott kettejük világa ugyancsak különbözik. Legtöbbnyire biztos ítéletű kritikus, tán csak a nemzedéktársak, Fábián László, Ács Margit stb. esetében érezhetni némi fölértékelő elfogultságot. Érthető ez is. Szávai műbírálatai a legkevésbé sem csak „leírások” („bár ennek a keletje s becsülete igen nagy volna mostanság. . .”), ő az informálást — pl. a cselekmény csomópontjairól —, nemkülönben a minősítést is kötelességének érzi mindenkor. Helyesen. Hogy „ítélkezés” közben téved is? Ez már a kritikusi kötelességekhez társuló „előjog”. Minősítő gesztusait előkészíti s köny- nyíti egyszersmind, hogy az alkotásokat nem önmagukra zártan vizsgálja. Bemérési, viszonyítási pontokat keres, az életművek, valamint a világ- és magyar irodalom kontextusában gondolkodik. Innen könyvében a sok utalás. Flaubert-től és Prousttól Mikszáthig és Móra Ferencig. Stílusában tartózkodik a látványosságtól, a végletektől, higgadt, szabatos, tiszta, — nem véletlenül mondjuk —: egy kissé franciás. A szépségre, a nyelvi ízekre viszont fogékony, jelzik ezt az effélék: „két- szárnyú regény” (66.), „bizton”, a szenvedő alakok stb. avagy a Kovács Magda könyvéről mondottak.

Többnyire kis terjedelmű kritikákat gyűjt egybe a Zsendül-e a fügefa ága? A négy ciklusra tagolt bírálatkollekciót szerencsésen keretezi két átfogó igényű s nagyobb lélegzetű tanulmány. Memoárirodalmunk új virágkorát elemzi az egyik, Novellatípusok a mai magyar irodalomban címmel rendszerez a másik. Az előbbi az önéletírásról kitűnő monográfiát publikáló Szávai munkájának mintegy függeléke, az utóbbiban — nagyon reméljük! — a novellaelméletről vagy -történetről könyvet írni szándékozó szerző készülődik. Több jel is árulkodik arról, hogy ilyen vállalkozás műhelymunkálatai folynak — bár ne csalatkoznánk várakozásunkban! Mind a rendszeres novellatörténet, mind az elmélet nagy adóssága irodalomtörténetírásunknak, Kántor Lajos újabban megjelent tanulmánya után is. Nekünk egyéb279