Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Pomogáts Béla: Távlat a történethez - Orbán Ottó verseiről
POMOGÁTS BÉLA Távlat a történethez ORBÁN OTTÓ VERSEINEK MARGÓJÁRA Orbán Ottó versei a történelem személyes, egyszersmind nemzedéki emlékeit idézik fel. Annak a nemzedéknek a történeti emlékeit, amely gyermekként élte át a második világháború félelmetes eseményeit, ifjúként Kelet-Európa későbbi politikai és szellemi megrázkódtatásait, s most elégikus bölcsességgel visszatekint mindarra, amit látott és tapasztalt. Sokszor rengett alatta a föld, többször is leomlottak körötte szülővárosának épületei, és megszokott látvány volt, hogy páncélosok dübörögnek a körutakon. Távlat a történethez: alig egy évtizede Orbán ezzel a sokat- mondóan bölcs címmel adott közre verseskötetet. Személyes sorsához és körötte egy mindig remények és csalódások között sodródó nemzedék közös történetéhez kettős értelmű korforduló nyitott távlatot. Először is a történet szereplőinek beérkezése a férfikor józan világába, amely már nem a kalandok, a kísérletek vonzásában halad, mint a mögöttük maradt ifjúság, hanem a felelősségtudat, a fegyelem szigorú törvényei szerint. Messze tűntek ennek az ifjúságnak a legendás hősei: beérkeztek és megállapodtak, családot alapítottak, elrejtőznek könyveik között, vagy kihátráltak az időből az elmúlásba, beteg szívvel, tépett idegekkel, nem egyszer önként választva a visszavonhatatlan halált. De megváltozott Orbán Ottó nemzedékének történelmi környezete is. Ennek a nemzedéknek a fiatalsága társadalmi konfliktusok között telt, egyszersmind abban a reményben, hogy a konfliktusok között megoldhatók, s a józan értelem végül úrrá lesz a világ bajain. Azóta nyugodtabb, sőt gazdagabb lett az élet, legalábbis Orbán Ottó tágasabb környezetében, a józan ész végső győzelmébe vetett hit viszont elveszett, vagy legalábbis megtört. Háborús félelmek, civilizációs ártalmak, szellemi válságok keltenek mindig új szorongásokat, és ezek a szorongások bizonytalanná teszik a jövőképet is, a kétely vonalait rajzolják abba a képbe, amelyet a költő a jövendőt fürkészve kialakít. Erről a kételyről, egyszersmind a kételkedéssel küzdő reményről ad híradást Az új világ című költemény: „Pár száz év múlva — tegyük föl, lesz jövő! — hol lesz a hajdani eszmepiac: a találmányok, a gyűlölségek, a filozófiák? És mit jelent, ha jelent még bármit is, a kínok kínja, az életünk; hogy ki kit tartott árulónak, és hogy ki volt csakugyan az? Egy átmeneti kor szülötte, az új világról keveset tudok. Talán majd fintorogva beletúr az antológia-halomba: mennyi vers! és mindben a stílussá silányult élettörmelék az óhajtott egész helyett!... Félő, hogy így esik. De eshet akárhogy, a fölsíró csecsemő körül forróság és lucsok képében a múlhatatlan szenvedés: a megakadt-vérrög éjszakák, a háborús malomban malomkő módjára csikorgó évek; a nem, amit erre mondok.” Arról a nem éppen zavartalan közérzetről beszélek, amely Orbán Ottó verseiből is ismerős. Mégsem a kor politikai és kulturális szorongásai jelölik meg ennek a költészetnek a szellemét, hanem a velük történő intellektuális küzdelem. A költő leszámol ifjúságának érzelmi és gondolati kalandjaival, számot vet a történelmi ember mai helyzetével és lehetőségeivel, megpróbál bölcs távlatot teremteni, és keresi ennek a távlatteremtésnek a szellemi eszközét. A távlatot gyakran a tragikus látás, máskor az irónia nyitja meg, legtöbbször pedig a kettő sajátos vegyülete, amely alkalmas nézőpontot kínál arra, hogy a költő érzékeltesse: tudatában van az emberiség szomorú gondjainak és a sorsára leső veszedelmeknek, a romantikát azonban elhárítja, s valamilyen józan megoldást keres. A történelmi ember tragikus tapasztalatait és szorongató félelmeit látomásos képek, elégikus kompozíciók 268
