Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Sándor Iván: Helyesen gondolkozni: erkölcs (A Németh László-életmű margójára)

körülményekből indulnak ki. Ha mindehhez hozzászámítjuk a sztálini gyakorlatot bíráló pontos elemzését is, most már szembe kell nézni azzal, hogy mi az, ami az egész kérdéskörben Németh álláspontjára mégis árnyékot vetett. Választ kell adnunk erre is, hogy minőségszocializmusát arra a helyre állíthassuk, amelyet a század sokféle ideaajánlata között valóban elfoglal.

Németh László a Kert-Magyarország elképzelés néhány kérdésén, a művelődés intézményrendszereinek fejlesztésén kívül nem dolgozott ki gyakorlati programot eszméi megvalósításához. Ö a reform, az általános útfejlesztés lehetőségeit mérlegelte, az akkori magyar politika körülményei között. Feltételezte, hogy a Horthy- rendszerben kifejlődhetnek a minőségszocializmus csírái. Arra, hogy más lehetőséget látott volna, sem előbb, sem később nem találunk műveiben utalást. Tudjuk, hogy a marxi szocializmus ajánlatait nem fogadta el, és ugyanakkor, 1943-ban azt is mondta, hogy: „Azt sem kell bővebben magyarázni, hogy az angolszász jellegű kapitalizmusnak a bevezetése, vagy visszahozása a magyarság részesedését a nemzeti vagyonból szinte órák alatt megcsappantaná.”

A kelepce átekinthető. Ma már? Voltak, akik fél évszázad előtt is látták. Németh, aki jól tudta, hogy a 67-es kiegyezés miféle csapdahelyzetet hozott létre, megingathatatlan konstrukciójával, nem tekintette át, hogy a Horthy-rendszer mintegy „folytatásként”, ugyanilyen zárt, más irányokba fejleszthetetlen szerkezetbe fogta be magát. Mint Bibó István írta később: „Rengeteg félreértés és rengeteg jó szándéknak a felőrlődése származott abból, hogy az egész ellenforradalmi konstrukciónak ezt az alapvető mozdulatlanságát nem vették észre..Hogy a benne működő sokféle irányzat között akár akarta bárki, akár nem, legfeljebb annyi lehetett a különbség, hogy mindazt, ami ezt a mozdulatlanságot biztosította, volt irányzat, amely „következetesen végigvitte, a másik álreformokkal és álforradalmakkal spékelte meg”. És tovább, a csapdahelyzet lényegének összefoglalásaként: „Fejleszteni azonban demokratikus irányba az ellenforradalom politikai platformját éppen úgy nem lehetett, mint ahogyan nem lehetett a kiegyezését, mert mind a kettőnek éppen az volt a lényege, hogy ne lehessen fejleszteni.”

Fél évszázad után ez a Németh részéről fel nem ismert tanulság ugyanolyan fontos, mint az, amelyet a Sztálin-jelenség lényegének pontosításával adott. Ha pedig eddig eljutottunk, sokkal kisebb jelentőségű, és gondolatilag inkább egy másik kérdéscsoporthoz kerül közelebb az a vita, amit Németh, és Molnár Erik több menetben folytatott. Miért mondom ezt? Hiszen itt is fontos, az akkori magyar fejlődés, a társadalmi küzdelem szempontjából életbe vágó kérdések álltak homloktérben, a történet-filozófiai problémáktól, utópia és mozgalom viszonyán át, a korszak értelmezéséig. De mégis, ami nem először fordult elő történelmünkben, itt is a virtuálisan egy irányba törekvők kerültek egymással szembe. Ilyen értelemben sorolható ez a csata másféle, tartalmában ugyan különböző, de jellegében hasonló históriai előzményekhez. Saját nézőpontjától egyik vitázó sem tudott eltávolodni. Miközben itt ikét pontatlanul járó óra mutatta a másiknak, hogy „te jelzed rosszul az időt”. Molnár Erik olyan szakaszában képviselte a kommunista mozgalmat, amikor abban különösen erős volt a dogmatizmus, a népfrontgondolat is csak egy esztendővel később kapott hangot, Németh viszont még a Gömbössel való írótalálkozás előtt volt, nem ábrándult ki reformillúzióiból. így hát annak, ami történt, így kellett történnie. A vitában, miközben látszólag két ember és két nézet, valójában két megvalósíthatatlanság állt egymással szemben.

De Németh minőségszocializmusának utópiajellege nem változtat dogmatizmus- .bírálatának korszakosságán. Sokszor (a körülmények és a vitapartnerek hibái okából is) egyenlőségjelet tett a marxizmus, Marx teóriájában nyitott, az évtizedek új igényei szerinti megújulásra képes, és a dogmatikus, önkényes, a hatalom félelmetes totalitása irányába torzított irányzatai között. Teljesítményéből mégis az élő valósághoz kapcsolódó, az időtállóbb, az, amelyik a századvég veszélyérzetei között is felismerésekhez segít hozzá. Hány magyar, nem író, de bölcselő-gondolkozó- moralista-politikus volt, aki ilyen színvonalon ennyi jobbító szándékkal és („csak”)

266