Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Sándor Iván: Helyesen gondolkozni: erkölcs (A Németh László-életmű margójára)

ilyen hibaszázalékkal fogalmazta meg kérdéseit a szocialista gondolatról az elmúlt fél évszázadban?

De a válaszok, pontosabban a válaszok vitathatósága, elmaradása — lehet ellenvetni. Nos, nem vagyunk-e kénytelenek szembenézni azzal, hogy vannak a szocializmusnak lényegi problémái, amelyekre a század mindezidáig nem tudott választ adni. S amelyekkel még mindig feladatokként kell-kellene szembenézni. Az egyik kétségtelenül a minőség és a szocializmus kapcsolata. Fontos, hogy Németh nem értékviszonylatokat hasonlított össze, nem arra utalt, hogy a rossz helyén a közepes, a közepes helyén a jó, a jó helyén a még jobb szükségeltetik. Nem a hasznosabb teljesítmény, produkció minden társadalomban természetes igényéről gondolkozott, nem arról, hogy ne szakadjon el az új ruha, működjön a villanykapcsoló, ízletes legyen a kenyér. Általánosabb teremtő igény, mélyről fakadó, a szűkebb és tágabb közösséget osztatlanul áthevítő és életmegoldó magatartás lebegett előtte. Olyan elterjedt emberség, amelyiknek forrása a lélekben-biologikumban jut uralomra; antropológiai embermodell, de amelyik előtt tér is nyílik a társadalomban. Tudjuk, hogy ehhez a térnyitáshoz viszont olyan társadalmi hatású önszembenézésre lett volna hajdan, (volna ma is) szükség, amellyel együtt jár a társadalom valamennyi közérdekű dilemmájának, megoldatlan kérdésének nyílt feltárása, mert enélkül a társadalom probléma-megpillantó és probléma-megoldó szerepe nem érvényesülhet. Érdemes itt Németh Lászlótól kölcsönözni néhány mondatot, aki hajlamos volt az utópiákra, de pályája kitüntetett pontjain maga hozta vissza a földre szellemét, hogy rámutasson a megléphető és meglépendő lépésekre a rögös földön. „Legelőször a szívek változnak meg, legutoljára az intézmények. Minél kevesebb intézmény fékezi szellemünk egy-egy megnyilatkozását, annál előbb leplezheti le az emberiség megváltozott szívét. A művészet előbb, mint a tudomány, s a tudomány előbb, mint a politika.” 1930-ból valók ezek a mondatok. Akkor, (azóta is), az volt a ikérdés, hogy mennyire akarja a társadalom intézményeivel együtt rendezni önmaga megoldásra váró kérdéseit. Akarja? Nincs olyan társadalom, amelyik rosszat akarna önmagának. (Ha mégis, már ennyivel is jelzi: megérett rá, hogy valami más váltsa fel; a szívektől az intézményekig más.) A kérdés az, hogy mennyire tudja saját intézményeivel, mennyire alkalmas a saját maga által teremtett keretek között arra, hogy kérdéseit megoldja. A külső-belső erők ütközésében tud-e olyan sávot teremteni, amelyben egyszerre erősíti önmagát, (ami minden társadalom, intézmény léte felől nézve természetes), de ez az önerősítés együtt jár az olyan alkotó szellemű, a túlérett formák ellen forduló társadalmi magatartással is, amelyet a minőség minden dohos sarkot tisztogató, túlélt intézményt felcserélő érvényesülése megkövetel. De, tudjuk, hogy csak a történelmi erőjátékok kivételes pillanataiban „dolgoznak ki” maguk az intézmények ilyen kettős, önmagukat megkérdőjelezésükkel megerősítő törekvéseket. Tudjuk azt is, hogy a Horthy-rendszerben egy pillanatra sem merült fel komolyan ennek a lehetősége. Ezért maradt Németh minőségeszménye mindvégig utópia. És marad mindaddig, amíg a mindenkori állam az erőhatások összefüggésrendszerében nem jut el a felismerésig, hogy a saját intézményeit is érdemes' átformálnia, többek között a minőség mindent átjáró alkotószellemének érvényesítése érdekében. Azért, hogy önmaga megkérdőjelezésével is azokat a törekvéseket erősítse, amelyért megszületett. A világ azonban másfelé tart. Olyan erők szabadulnak el valamennyi társadalomban, amelyek küzdelmeiben a kormányzatok nem találnak más utat, mint a hatalmi intézmények szupermegerősítését. A „hívő” erre azt mondja: mégsincs más útja az emberiségnek, mégis a „minőségeszmék” érvényesítése jelenti az emberszabású jövőt. Aki a valóságos „történelemcsináló” erőket méregeti, (amelyek felett a pálya végén már Németh László is töprengett), az viszont ehhez hozzáteszi, hogy az erők hatásrendszerében, amelyben régi és új tapasztalatai alapján az ő cselekvései is benne lehetnek, kialakuló történelmi folyamatok a lényegesek, egyedül ezek teremthetnek olyan alkalmakat, amelyékben a minőség átfogó, új emberkép kialakítására, és önszembenéző-teremtő társadalmi folyamatokra ösztönző erejének érvényesítésére felvillanhat az alkalom.

267