Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Sándor Iván: Helyesen gondolkozni: erkölcs (A Németh László-életmű margójára)

a világosság, a jelené a zűrzavar. Ennek ellenére is úgy érzem, hogy akik ma napról napra toljuk életünket, egy példátlan történelmi látványnak vagyunk a tanúi, s ez a látvány egyre hatalmasabb lesz és félelmesebb.”

A „példátlan látványt”, aminek realitását a közérzet, a tájékozódó értelem, a a kiutat kereső erkölcs észleli, kívánja megvilágítani. Mert a zavar Jól érzi’ a „kor agyát el fogja borítani, a kor szeme vérben fog forogni”. Németh meggyőződése, hogy a „kor nem állhat meg elmélkedése véres vitáiban, amíg valamiben meg nem állapodik”. Miben látja a húszas-harmincas évek fordulóján a kiutat? A széttagolódással, a töredezettséggel szembehelyezhető egységtörekvéáben. Abban, már itt is, ami gondolkozását, egész pályáján, végigkíséri majd, a fölébe kerülésben, a válsággal való szembeszegülésben. „A kor nagy veszélyét én az életképes irányok széttagoltságában látom. Aminek találkoznia kellene, külön utakon jár . .. Nekünk mindenesetre küzdenünk kell a század egységéért.”

Ezt az egységigényt eleinte inkább a vágy mozgatja, s csak később az analízis is. Induló tendenciájában még lírai. Megsejtése még csak valaminek, ami majd célképzetté alakul; kérdések már következnek ebből a belső parancsból, válaszok még alig. De nincs az évtizedben író, aki a kérdések ilyen özönével közeledik korához. Ki a szellem embere?; miért érzi a válságot?; miért most érzi?; milyen mélyebb jelenségek vannak a felszíniek mögött?; melyek a széttagolódás okai és az egység lehetőségei?; miből következik a rendszerteremtés nehézsége? A gondolkozás számára a legfontosabb, hogy a jelenségek mögött felfedezze azt a pontot, ahonnan előre-hátra-mélységben egyaránt tájékozódni lehet. Két évvel a XX. század vezérjelenségei után, 1935-ben a Magyarság és Európában majd ezt mondja: „A mi kis életünk együtt nőtt ezzel a válsággal. Akik láttuk a kezdetét, aligha látjuk a végét. Ha a sorsot a mi kultúránkra, a mi korunkra határoljuk: ezt a válságot kell sorson értenünk. Ifjúságunk legjelentősebb gondolataival ebben próbálunk tájékozódni, s férfikorunk erejét ennek szegjük neki. Ahogy az évek múltak, egyre súlyosabb elméleteket láttunk feltámadni, s egyre radikálisabb gyógyszereket ajánlani. S minden arra mutat, hogy a tetőponttól még mindig messze vagyunk.”

A törekvés: kísérlet valamilyen világmagyarázatra. Ez a magyarázat nem lesz átfogó és sok, nemegyszer egymással is ellentétes ideacsírát hordoz. Ám mindegyikkel a válság fölé való kerülést próbálja szolgálni. Így magatartást is formálnak, mert miközben a végiggondolás az, amit keres, etikai centrumot is képez. Németh törekvése, hogy starthelyet találjon, ahonnan elrugaszkodhat és ellenerőt fejthet ki a korszak emberi autonómiát széttördelő tendenciájával szemben. Ez a kiindulóhelyzet annak felismerése és élettervvé alakítása, hogy az „ember, aki maga is egy ’lehet’, s mint ’feladat’ kerül bele a világba”. A törekvés kiegészíti azt, amit Németh az író-gondolkozó élménycentrikusságáról vall, és ami magába sűríti a közérzet indítékait. Mindez azonban nem marad belül a magánélmény, a meditáció körén, hanem a társadalom, a nemzet kérdéseinek távlataiba épül be, Németh azt vallja, hogy az író-gondolkozót „a közösség tölti feszültségre”. Szembe kell ezen a ponton nézni, mondja, azzal is, hogy a bölcselet helyén a tudomány tör előre, mértéktelenül növekszik a szakosodás, s ez magával hozza az egész részekre osztódását. Németh ebben a folyamatban az „első felismerők” érzékenységével látja meg, hogy mi az újdonság: a múlt írója még lehetett (volt) maga a tudós is, de a XIX. század óta már csak a népszerűsített szakismeret jut el hozzá; a kor írója, folytatja, mint szellem, egyre tájékozatlanabb, s nem ritka az, hogy valaki elsőrangú író, de harmadrendű gondolkodó. Viszont a „bölcselő illúzióját fölkeltő írók, mint gondolkozók, szinte mindig zsákutcába visznek. Filozófusi fegyelem s igény sajnálatos szkizofréniája ez. A fegyelem a tudomány módszerességével sápasztja a bölcseletet, anélkül, hogy tudománnyá tenné, az igény viszont fegyelem nélkül vad prófétizmusba vész.” Ami viszont, tesszük hozzá, azt jelenti, hogy a bölcselő helyét egyre inkább elfoglalja a szaktudós, a rendszerteremtő fegyelem hiányában viszont, adhatjuk vissza Némethnek itt a gondolatsort, az elterelő szakmaiságból kitörni próbáló prófétizmus, világmagyarázat helyett könnyen váteszi gondolatgomolygás- ba merül.

259