Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Sándor Iván: Helyesen gondolkozni: erkölcs (A Németh László-életmű margójára)
Első kísérleteitől a végső töredékekig folyamatában kell követni Némethnek, az író-gondolkodónak helykereséseit, külső-belső küzdelmeit, kudarcait, kiküzdött teljesítményeit. Némi egyszerűsítéssel három részre szakaszoljuk a filozófia, a kor bölcseleti magyarázataiért folytatott hegymászását, miközben hangsúlyozzuk, hogy mindháromban sok a közös vonás, az egyik szakasz átúszik a másikba, visszarímel a megelőzőbe. A kezdettől a Tanú-korszak befejezéséig a szellem enciklopédikus kitárulkozása, átfogó tájékozódás, az ajánlatok garmadája. Reformterve elfojtó- dásától, a Tanú-lezárást követő kivonulástól, a „fegyelem hiánya”, „a vad prófé- tizmus”, amelyről később majd Tolsztoj ürügyén beszél, nagyobb szerephez jut. A harmadik szakaszban, a vásárhelyi évek kapnak középponti helyet, nevelői felfedezései termékenyítik meg teljesítményét. Ekkor születő írásai, óratervei, fél évtizeddel később pedig az erről az időszakról beszámoló összefoglaló munkái hírt adnak arról, hogy miképpen fordult a töredékes próbák után az átfogó gondolatsorok felé, miképpen kapcsolta egybe bölcseleti elveket a neveléssel. Nem új eszme ez Némethnél. A Tanú fő törekvésének is a tanulva tanítást, az ifjúság nevelését tartotta. Az utolsó pályaszakaszban arra a kérdésre keresi a feleletet, hogy mi az ő lehetősége és szerepe a kor sápadó bölcseletéinek zűrzavaros áramlásában, és van-e jövője a filozófiának? „Filozófus úgy lettem, mint Jourdain úr prózaíró. Békésen, ahova negyvenöt tavaszán, könyvkiadónk hívására sodródtunk le, a családnak, mely gondjaiba vett bennünket, volt egy kis könyvtára, abban fanyalodtam rá Durand filozófiatörténetére. Én filozófiával a filozófia kedvéért fiatal korom óta nem foglalkoztam . .. kortünetek voltak, nem megoldások, melyek életet irányíthatnak. . . Vásárhelyen az előírt tantárgyak között volt egy — a filozófiai propedeutika —, amelyre abban az ínséges évben nem akadt tanár... két részből állt: logikából és pszichológiából.” Ez a kiindulópontja a filozófia-történeti oktatásának. Mikor bukkan fel a filozófia a népek életében, elsőül ezzel foglalkozik. „.. . ha nem is valláspótlék, de olyasvalami, aminek a vallást kell a hitevesztett emberben helyettesíteni... az emberi léleknek vannak bizonyos alapvető igényei, amelyeket olyan korokban, amikor a képzelet, a szív vágya, a rettegés az erősebb: a vallás elégít ki, az értelem túlsúlyba jutásakor a bölcselet.” Minek tekinti még a filozófiát? Kétségtelenül sajátos, hogy útnak is a szemlélet és a tett között. Egy korszak filozófiájára mi sem jellemzőbb, mint az, ahogy magáról a gondolkodásról, annak szerepéről gondolkodik. Ettől a ponttól jut el odáig, hogy az ókori és a középkori logikában van valami félrevezető. Megnyugtat, amikor nincs ok megnyugvásra. „Az ember szemléli a világot, aztán elmélkedik rajta.” És tovább: „...az ókori tudományban van valami lángeszű lustaság.” Végigpillantva az újkori filozófia irányzatain, a gondolatsora váltóállítással halad tovább: „Az újkor egyik legjellemzőbb ellentmondása, hogy míg a kísérletező szellem a valóságból a természettudomány kínpadján valóban fontos titkokat csigázott ki, az emberek valóságérzéke tompább, mint valaha.” Mert az embereket nem a tudomány formálja, hanem az élet. Amilyen banális ez, első hallásra annyira le kell kösse a figyelmet, ha a század jelenségeinek jellegét keressük, mert az élet, „a valóságérzék elködösítésén fárad ... az élet sebessége, a figyelmünkkel szembeáramló dolgok nagy száma, a meggyőzés reflexre menő módszerei.. . maga a tanulás is: a valóságérzés kábítói. Az ember valóságérzéke akkor edződhet, ha kevés dologgal hosszú időn át önállóan, cselekvőén és kíváncsian foglalkozik ... A vélemények inflációjában élünk. Rengeteg vélemény és kevés próba.” Ez ellen pedig, mondja, hasztalan tudományt csinálni, ez ellen nevelni kell. Mire? A kísérletezésre, ami korántsem lombik-munkát jelent, hanem emberképet ad. Amikor mintát ajánlva valóságérzékről beszél, önmaga pályájának szakaszait, saját természetének ösztönző és gátló erőit is mérlegre teszi: „Valóságérzéke annak van, aki a maga esze természetét vissza tudja tartani, ha a dolgoké jelentkeznek . . . Mindenki nevetséges, akit az esze elránt a valóság mellett. Nevetséges, aki nem látja azt, amit lát, hanem amit látni akar.” Némethnek, az író-gondolkozónak teljesítménye tehát nem rendszerteremtő, 260
