Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Jánosy István: Platón ma (esszé)
De mi már tudjuk, hogy a létezés ilyetén tételezésével van baj. Ugyanis az „örök változatlan” nem a szubsztancia, hanem a vele való történésben megnyilvánuló törvényszerűség, struktúra, amelyet matematikai képletekbe foglalhatunk. Maga a létező — nevezzük anyagnak, vagy energiának — önmagában számunkra megfoghatatlan, de ami vele történik, a változás megfigyelhető és egzakt, időtlen érvényű törvényekkel leírható. Ezt a megkülönböztetést Platón még nem ismerte. * Hogyan képzelte el maga Platón az ideákat, az ideatant? — ez a kérdés soha nem fog nyugvópontra jutni. Mindenekelőtt amiatt, mert magát az ideatant Platón soha ki nem fejtette, csak rövid célzásokban és gyönyörű költői hasonlatokban, metaforákban utalt rá, amelyek sokszor ugyancsak ellentmondanak egymásnak. Így nem csoda, hogy a kései értelmezések is szélsőségesen divergálódnak. Az újplatonisták az elme gondolatainak tekintették az ideákat. A keresztény egyházatyák pedig a Teremtő gondolatainak, amelyekre mint modellekre tekintve alkotta meg a keletkező és elmúló dolgokat. Ezzel a létező bántó megkettőzése meg is szűnt: így ideák és érzéki dolgok nem „riválisok” többé, vagyis ha mi az érzéki dolgokat tekintjük „létezőknek”, az idea, a gondolat nem létező (szubsztancia), csak a Teremtő a létező, aki gondolja és megvalósítja az „ideákat”. De az idea — a Teremtő eszméje — mégis primér az érzéki dolgokhoz képest. Kant pedig a következőképpen próbálta értelmezni az ideatant: magát a létezőt, a Ding an sich-t nem ismerhetjük meg önmagában, hanem csak úgy, ahogy megismerőképességünknek mint érzéki tapasztalat megjelenik és ezt a nyersanyagot dolgozza fel ismerőképességünk a tér- és időszemlélet és a kategóriák útján rendezett ismeretté. Bizonyára nem ez az utolsó Platón-értelmezés. De talán éppen az elmondottak miatt Platón inspirativ hatása szinte végtelen. Nincs még egy filozófus, aki időről időre annyi új és új felismerésre ösztönözte volna utódait. Ma is megvan ez az ösztönző hatása? Tegyünk próbát. Nézzük meg, hogyan értelmezik Platónt a kvantummechanika művelői. Platón, az atomfizikus A címet Paul Friedlándertől kölcsönöztem, mint ahogy az ő fejtegetései szolgálnak egyik forrásomul. (Paul Friedländer: Platón I—III. de Gruyter-kiadás Berlin, 1964. I. kötet 260. és köv.) A XIX. században, a klasszikus fizika egyeduralma idején nem tudtak mit kezdeni Platón Timaiosz-beli elképzeléseivel. Sőt még ebben a században is többen hangoztatták, hogy a Timaiosz a fizikatörténet katasztrófája (Dampier-Wethaus, 1930; Sir James Jeans 1948.) Platón fizikájának megítélésében a döntő fordulat az új kvantummechanika kibontakozásával állt be: Heisenberg és társai azt vették észre, hogy Platón „abszurdumai” feltűnően egyeznek azokkal a tételekkel, melyekkel a kvantummechanika eltért a klasszikus fizika alapdogmáitól. Persze ne tulajdonítsunk ennek nagyobb jelentőséget érdekes agyjátéknál, hiszen Platón még a klasszikus fizika legelemibb összefüggéseit sem sejtette, nemhogy a kvantummechanika végsőkig bonyolult kérdéseit. Igen érdekes a Timaiosz anyag-tér elképzelése. Arisztotelész az anyagot valami teljesen passzív építőanyagnak képzelte el (a hűié eredeti jelentése: fa-, építőanyag), amelynek valami teremtő erő kívülről ad formát és értelmes rendeltetést, ahogy a szobrász az amorf anyagból emberi formát gyúr, vagy az építész fából, kőből házat épít. Klasszikus műveiben Platón egyáltalán nem beszél anyagról; ezekben szigorú dualizmus uralkodik: egyrészt az igazán létező ideák, másrészt azok tökéletlen másolatai, az érzékekkel felfogható, keletkező és elmúló dolgok. A Timaioszban azonban felmerül a valóság egy harmadik tényezője, amely ugyanolyan örök létező, mint az idea: ez a tér (khóra). De ez nem az elvont mértani tér, hiszen nem üres, hanem ki van töltve valami megfoghatatlan, alaktalan 255
