Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - Lászlóffy Aladár: Szókratész evangéliuma (próza)
teljesebben mem készült még dtfhagyni <a (világot s nem ivált meg tőle maradéktala- nabbul, mint alhogy én készülök megtenni. iLegyen lábúinkon a csizma, állijumk mindig menetikészen; (és ügyeljünk, hogy ha üt az óra, csak önmagunkkal bajlódjunk. Hát odafigyelek ainr,a, hogyan miúLik él az ember, hogy múlik el az agy. S persze én se üzenhetek 'vissza, nekem se hinnének jobban. A szubjektív tudat mégis felelősnek 'érái magát a nembeliért, ami (benne testet ölt. Ám elég ha (köziben egy-két szamárság keveredik bele, s tudós doktoraim, — most bíráim — máris (bölcsen egymásranézmefc s bólogatnak. Hát igen, az emberinek öregkorára az átlagember tudata jön meg, akiár milyen is volt, több vagy kevesebb. Dehát ha nem egyéb, az egykor úgy megbámult teljesítménye, a hatvan megtanult idióma hitele se tart ki, abból is kikophat az ember,, csak mert a teste egy kissé esendőbb lett? ... Megette a fene! Jaj ezt most megint félig fennhangon mondtam. jElébb-utőbb még agyalá- gyufltnak fognak tartani. S nem lehetetlen, hogy aififelé haladunk. Egykor naponként tanultam meg tíz-búsz újabb szót, egyszerre, e kitűzött kilenc új '.nyelvből; most naponta bizonyára elfeledek ezeret, magyarul. S már vannak, igenis vannak dolgok, melyekre én imaigam nem akarok, nem szeretek most már visszagondolni, éppen a még zavartalanul elvégzendő önmegfigyélések, mérések érdekében nem! — holott éppen ez is mutatja, hogy nem működik már teljes kapacitással a rendszerem. Tudtam én,, végig, hogy akármikor baj érhet, éppen ezért kár ddőmilMamosként viselkedni, sietve tető alá kell hozni a termést, amennyit .csak lehlet, különben minden odaveszhet; ugyanakkor ha mégis hosszú élet adatott, lám kár volt egy-egy akkora erőfeszítésben s minden kis öröm jutalma nélkül, elpazarolni azt, ami lassan jobb is, élvezetesebb is lett volna. Igenis jó volt, hogy egyik munkából máris vágtattam a következőbe; ha 'kedvem s erőm megvolt hozzá s körülményeim engedték. Mivel hogy engem tnem gátolt felsíró gyermek, nyűgös, unatkozó fehérnép. Persze, mit értem el vele? Csak több lett, s másképp esetleg jobbak lehetnének azok az ópu- szok. Mindent tudtam már, amikor úgyis kezdtem szépen kijönni belőle és többé miár inem használhattam maximumán a 'képességeim rendszerét. Valahogy még meg sem sejtettem, hogy valahol ott volt, addig volt a birodalom legnagyobb kiterjedése. Most, hogy úgy érezhetem: elmúlt, eltelt, hogy teljesedett, pusztán az időt féltem még és sajnálom, mintha még valami titokzatos 'beígért élvezetre tartogatnám. De szeretnék még csak 95 éves lenni. Bár 99! Milyen igazam volt mindig, mikor valamit, mindent akkor rögtön 'és egyszerre akartam megismerni, megtudni, megtanulni E még csillapították! Végül is van amit akkor nem tudtam volna s most már 'tudnék. Ez az amit valaha, nagy okos fejjel nem tudtam elhinni, akármily ravasz róka is voltam s takarékos, s olyan belátó, amiilyen makacsul kitartó. Ha valamiben, íbinézás, előadókészség, stílus előnyei, láttam, hogy nem vagyok tökéletes, azzal vigasztaltam sandán a telhetetlenkedósem, hogy lám mások, hányán, azok voltak s azt (vitték a sírba, nem ritkán mielőtt bármi nagy haszna lett volna belőle bárkinek ás. Hát még a honnak. MalMószor bebizonyosodik, hogy aki a nagy kilengésekre képtelen, az az egészséges, bár lebet, bogy az csak nagyomis elvontan ember, a fáról való ilemiászástól eljövő folyamat hangulatában és értelmében; mert az igazi egyed igazi sorsa bnilMánsan ragyogva vergődve elégni gyorsan. Ezt is meggondolhattam százszor. A cselekvő ember mindig lelkiismeretlen, lélkáismere- te csak a szemlélődének van, tartotta Goethe, de egy kicsivel később a mi szegény drága Petőfink egész sorsa mondta az ellenkezőjét is, legalább olyan érvényesen. Lám, lám, ennyi hasznos és kényes alakzatban milyen kiszolgáltatott az élet. S aligha van más kiút, mint némi egyéni szerencse, miközben a lelkiismeret egyedül ezer tanú, ugye, Quintiláanus! Védettség... Nem isimerem be, hogy az én képzelt harmóniám, egyoldalúan (megkötött szövetségem egyenesen őfelségével, a kultúrával, holmi könnyebbik út választása lett volna. Védettség, a természetes elmúlásig, ezt talán csak én élveztem; de talán még én se. Ahol a kételynek nincs joga, ott egy szép napon a bizonyosság sincs majd imát keressen, mert azt is megtámadhatják végre. Már Arisztotelész azt mondja Nilkomadhosz etikájában: az embert mint cselekvőt ismeri magát, s a tudás, mellyel 'így önmagáról rendeüfcezik, nem azt akarja 8
