Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - Dobos Marianne: Madarat tolláról, embert...?! - interjú Panek Zoltánnal

két, a sárkányfogveteményeket, krokodilkönnyeket hullátokat, az öszvértermésze- tűeket, a vizslatekintetűeket, a hangyaszorgalmúakat, a felszarvazottakat, a medve- mozgásúakat, a kutyahűségűeket, a falu bikáit, a struccpolitikusokat, a hárpiákat, a birkatürelműeket, a pókhasúakat, a sasszeműeket, a lajhársebességűeket, a hörcsög­gondosakat, a részeg disznókat, a hiúzszeműeket, az éjjeli baglyokat, a nyúlszívűe- ket, a farkasvakságúakat, a lófogúakat, a házisárkányokat, a kakaskodókat, a kamé­leonokat, a borjúszájú inget viselőket, a nyúlcipősöket, a kecskeszakállúakat, az őzi­keszelídeket, a Jaguár gépkocsiban ülőket, a Mustang gépkocsikat vásárolókat, az őzlábúakat, a fennhéjázóakat, a karcsú lórikat, a tyúkeszűeket, a kakukkfiókákat, a békaseggűeket, az őszapókat, a piaci legyeket, a cápafogakkal vigyorgókat, a hab­leányokat, a hattyúdalukat zengőket, az ostoba libákat, a hernyózöldeket, a kilógó lólábúakat, a kacagó hiénákat, a nevető ludakat, a kacagó gerléket, a kacagó béká­kat, az ausztráliai rongyhalakat, a verébszürkéket, a csizmáskandúrokat, az iszós gödényeket, az imádkozó sáskákat, az egérutat keresőket, az embernek ember far­kasokat, a majomparádékat, a veszett kutyákat, az őrült kakadukat, a csókolózó ga­lambokat, az áspiskígyókat, isten báránykáit, a faltörő kosokat, a bűnbakokat.” Fe­leségét pedig azért lőtte le, mert nyuszifogú volt. A közvádló nyuszifülű, a bíró farkasnyakú, a védő nyúlszájú, az esküdtek pedig rókalelkűek. És lehetne, azt hi­szem, a végtelenségig folytatni; a magyar nyelv képekben oly gazdag, hogy szinte kimeríthetetlen. Kérdésem: ki marad életben? Ha ennyi „állati” tulajdonsággal rendelkező embert lepuffantunk. Életben szerintem azok maradnak, akik meg tudnak küzdeni magukért, de főleg talán vágyottan inkább azok, akik másokért tudnak megküzdeni. Maradunk még így is elég sokan. De a fenti felsorolásból kimaradt még valaki? Jócskán, mert végeredményben minden emberi tulajdonságot nem lehet azért ál­lati hasonlattal leírni; és az állatoknak is vannak olyan tulajdonságaik, amelyeket még nem tudtunk megfogalmazni, és talán az emberektől vehetnénk, egy jobb em­beriségtől, egy majdan felnövő és reménybeli emberiségtől vehetnénk olyan hason­latokat, amelyekkel őket alaposabban tudjuk leírni. Tőlük már elvettünk szinte mindent. Mindaz, amit tőlük magunkra fogunk vagy egyáltalán tőlük kölcsönve­szünk, nem biztos, hogy valós tulajdonság nálunk. Mert példának okáért az auszt­ráliai rongyhalról talán kevesen tudják, hogy ha megtámadják, egyszerűen moso­gatóronggyá alakul át. A támadója, látva, hogy egy teljesen értéktelen rongycsomó úszik az orra előtt, abban a pillanatban abbahagyja a támadást és az ausztráliai rongyhal megmenekül. Aztán természetesen újra összeszedi magát; fölveszi megint kényelmesebb, megszokott formáját. Ismeri Krisztus evangéliumát, miszerint ha pofonvágnak jobbfelől, tartsd oda a bal orcádat is. ö nem tartja oda a bal orcáját is; átalakul nem-övé. Mosogatóronggyá válik, ez ugyanaz. Ez az a mozdulat, amitől a támadó abban a pillanatban, miután ilyenre nem várt, biztos, hogy nem üt. Ha a rongyhal elúszna, ha menekül­ne, ha visszaütne — mindebből verekedés lenne, nem-kétes kimenetelű küz.- delem. De ha odatartja a másik orcáját is, hogy: tessék, üss! — ez a bátor­ságnak az a foka, és az eszességnek az a foka, amivel az ellenfél nem tud szembeszállni. Érzésem szerint a rongyhal is ezt próbálja fölhasználni. Ki bánt egy rongycsomót? Senki. És csak az győzheti le az ellenségeit, aki ek­kora bátor önfegyelemmel legyőzni önmagát. 179

Next

/
Oldalképek
Tartalom