Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Dobos Marianne: Madarat tolláról, embert...?! - interjú Panek Zoltánnal
Igaz. De nem biztos, hogy a rongyhal ismeri az evangéliumot. Ha a hal például odatartaná nem rongycsomó formájában, a másik oldalát, akkor megkaphatná a megfelelő pofont, szerintem. Ismernünk kellene az ausztráliai rongyhal gondolat- világát. Ne csak a kaméleonra gondoljunk, aki a színét változtatja, bár lehet, hogy a kaméleon már elfelejtette a színét változtatni ösztöne szerint is, az emberek ugyan már eltanulták tőle ezt a tulajdonságát, és igen sikeresen alkalmazzák. (Az ember legalább kétszínű). A rongyhaltól szintén. Egy csomó ember nem ismeri és nem hallott az ausztráliai rongyhalról, mégis tőle tanulta ezt a magatartást. Én ismerek ilyen embereket — ki nem ismer? —, akik egyszerűen a rongyhal- technikát alkalmazzák mint létezéstechnikát. Amikor bátran kellene kiállni valamiért, valami mellett, vagy valami ellen, rongycsomóvá válnak. Egyébként abban, amit mondtál, az is benne van, hogy ez valamiféle leszerelő bátorság. Széles a skála, épp mert átfogó jellegű, mert sokféle magatartás mintája fér bele, például a megtámadott ausztráliai rongyhal magatartásának általad felvillantott értelmezése is. Itt ülünk, a rongyhalról beszélgetünk, neki pedig sejtelme sincs erről. És nem valószínű, hogy valaha is fogunk látni egy ausztráliai rongyhalat eredeti közegében, amint éppen rongyhallá változik. Hogy tanulmányozhassuk. Elég szomorú. Ez bizony szomorú. Az egész világot látni kellene. Vannak személyesebb állat-élményeid? Szerintem is. És az állatokból sem csupán egy-egy állatkertre valót. Nos, folytathatnék azzal, hogy ami a személyesebb élményeimet illeti, semmi különös: a kutya és a macska. Én a kutyákkal nem vagyok valami nagy barátságban. És ebben nem a kutyák a hibásak, hanem én. Némely kutya gyermekkoromban úgy megijesztett, hogy most tartok mindegyiktől. Ha ki van írva valahol, hogy „A kutya nem harap”, nekem mindig eszembe jut: vajon a kutya tudja-e ezt? Szerintem nem mindig közlik a kutyával is. Két emlékre szeretnék itt röviden kitérni. Az egyik a Sajó kutyánk, erről a Kutyaharag című novellámat írtam. Jellemző, hogy a pedagógusok, illetve inkább a tankönyvszerkesztők, a kutya- és állat-történetektől általában tartanak, mert valami nyugtalanító feszültséget, ijesztő gondolatot sejtenek benne. Nem óhajtják a gyerekek kezébe adni az írást, amelyben őszintén feltárul például az ember és a kutya viszonya — az adott esetről beszélek —, és amelyben nem szégyelljük, mint ahogy én sem szégyelltem a szégyellnivaló tragikusabb magatartásomat is fölfedni. A novellámból, amikor berakták egy iskolai olvasókönyvbe, egyszerűen elhagyták a végét azért, mert a kutyát igazságtalanul ugyan — mert nem ő volt a Hibás, hanem én — végül is láncra verte apám. Azontúl láncon siratta valamikori szabadságát. Az történt ugyanis, hogy én a Sajót hosszú, türelmes munkával megtanítottam szánkót húzni. Láttam valahol képen, hogy az eszkimók kutyaszánnal közlekednek; megkívántam én is, csodálatos volt, a Sajó húzta is hűségésen. Húzta akkor is, húzta volna, amikor ketten vagy hárman ültek fel a szánra; megpróbálta húzni, nem ment, és én ahelyett, hogy könnyítettem volna a súlyán, ráhúztam a szíjjal a hátára. Erre a Sajó egyszerűen kibújt a hámból ér otthagyta az egészet; soha többé nem volt hajlandó a szánt húzni. Itt kezdődött az én haragom a kutyákkal; a kutyák is talán ezt a lelkiismeretfurdalásos emlékemet érzik meg raj tárnámért a magyar szólásmondás azt tartja, hogy aki a macskát szereti, annak szép felesége lesz. Volt nagyon szép macskám, volt szép feleségem, de a kettő nem függött ilyen szinten össze. Viszont macskát nem tartanék mégegyszer az életben, mert nagyon tragikusan múlt ki az emberek gonoszsága révén. Már ott tartottunk, hogy teljesen jólnevelt és illedelmes macska lévén — kandúr volt. a neve Pöfőc —, mindig máshol ebédelt vasárnap, valamelyik szomszédnál. Valaki ezt megsokallta, vagy talán nem is ezt, hogy szívesen látott volt, mert barátkozó és mindenkihez kedves, hanem inkább talán azt, hogy hozzászoktattam, a gépkocsiban velem utazzék. Macska esetében nem kis munka az ilyesmi, hiszen nem 180
