Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Dobos Marianne: Madarat tolláról, embert...?! - interjú Panek Zoltánnal
Azért, mert számomra az egyik legrokonszenvesebb, még vadon, félvadon élő jószág, ugyanakkor tegyem hozzá (nemcsak) a szójáték kedvéért: jóság is, amely Magyarországon kis- és nagymuflon formájában fordul elő. Ahová 1800 után Korzikából telepítették őket. Én ugyan nem láttam szabadon, csak filmen, képen láttam, de rendkívül rátarti és büszke fajtának képzeltem el. Az is. Ezért küldtem egy egyedét tanulni. Alakra is szépek, rendkívül jól futnak, meg tudják védeni magukat; egyébként nagyon szelídek. A zergék, az argalik és a vadjuhok közeli rokonai. Nyilvánvaló, hogy a juhoik már nem hasonlíthatók hozzájuk, mert teljesen domesztikálód- tak, sajnos inkább hasonlítanak az emberre ösztöneikben is; a nyájösztönre gondolok. A muflonok viszont még szabadon és önállóan próbálják berendezni az emberek adta szűk téren az életüket; ami azt jelenti, hogy bizony meg kell küzdeniük a létért minden pillanatban. Ez viszont elősegíti — ha szabad ilyet mondani állatokkal kapcsolatban — a személyiségük kifejlődését. Ezért gondoltam én a muflonra. Az állatokat nem lehet semmiképpen emberi kategóriák szerint mérni, sem erkölcsileg, sem filozófiailag, de azért én hajlok arra, hogy igenis, közöttük is okos, komoly odafigyeléssel megkülönböztethető még egy kacsacsoportban is az egyéniség; és a nemkülönben tyúkeszűnek és ostoba libának nevezett baromfiak között is vannak igen okosak. Ám közben az embernek már önmagára sincs elég ideje, a modern embernek, nemhogy a másik emberre, és nemhogy az állatokra. A muflon tehát egyfelől a büszke rátartisága, a rátermettségét védő ösztöne alapján lett ennek az említett esszé-novellának a hőse. Másrészt egy szójáték is hozzásegítette, nyilván a muflon szóhoz közel áll a mafla, és ha egy mafla (egyáltalán nem mafla) muflonról beszélek, akkor könnyen ki lehet deríteni az írás folyamán és végén, hogy bizony egyáltalán nem egy lebecsülendő értelmű muflonról van szó, hanem egy olyanról, aki igenis el tud igazodni a világban, és kegyetlenségei között józanul látja az ember és az emberi társadalom olyan hibáit, amelyek óhatatlanul kihatnak az egyébként minden emberi dologban ártatlan állatok életére és sorsára is. Nemcsak állatok bőrét-szőrméjét ölti magára az ember, hanem állati tulajdonságokba öltözik. Tele a nyelv az ilyen szóképekkel. Kérlek, fejtsd ki egy kicsit bővebben, mik azok az állati tulajdonságok, amelyeket emberi tulajdonságok megnevezésére használunk. Rengeteg ilyen van. Egy esszé-novellát nyilván nem lehet egészében elmesélni, de nagyon jó, hogy erre emlékeztettél, ezekből a kifejezésekből érdemes elősorolni néhányat. A történelmi idők homályától a mai napig együtt töltött, jóban-rosszban együtt töltött idő az állatokkal az embert arra indította, hogy egy csomó, állatoknál megfigyelt valós vagy csak éppen ráfogott tulajdonságot emberi tulajdonságok megnevezésére is fölhasználja. Méghozzá általában kellemetlen tulajdonságokat. Igen. Vagy külcsín, vagy rossz szokás, vagy valamilyen furcsa, a megszokottól elütő tulajdonságról és egyéb. szokásokról van itt szó. De lássuk a medvét. Az illető hős, akiről itt beszámol a tanulmányúton lévő muflon, vagyis a mafii muflon, ahogy magát nevezi és ahogy őt valamikor becézték, az emberi nem egy gyakori példánya. Mufli jelen volt egy bírósági tárgyaláson, ahol egy, a modern élet bajaiba becsavarodott úriember fölött ítélkeztek. Egyszerűen lelőtte a feleségét. Később egész furcsán indokolta a bíróság előtt, hogy miért. Nagy vadász volt különben, ez a továbbiak megértéséhez szükséges. Tehát azt mondja az utolsó szó jogán a vádlott, a felesége meggyilkolásával vádolt úriember, hogy: „A hiéna nem eszik keselyűt? Nem a fenét, mindenevők vagyunk. Én ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy egyetlen állatot sem fogok ezentúl bántani. De igenis lelövöm, irgalmatlanul lelövöm a . . .” És elkezdte sorolni: „...a lúdtalpúakat, a tyúkszeműeket, a szamárfülűeket, a far- kastorkúakat, a tyúkmellűeket, az oroszlánszívűeket. a kacsázókat, a tehénszeműe178