Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - Fodor István: Gondolatok őstörténetkutatásunk jelenéről (tanulmány)

Igaz ugyan, hogy az intézményes kapcsolatok biztos zálogai a fejlődésnek, van ezeknek aggasztó árnyoldala is. Mindenekelőtt az, hogy mindössze egy intézményt, az MTA Régészeti Intézetét érintik, ahol csupán egy-két kutató foglalkozik magyar őstörténeti kérdésekkel is. E kapcsolatokból szinte teljesen ki vannak zárva a múzeumok, ahol régészeink túlnyomó többsége dolgozik. Ez utóbbiak emellett szinte egyáltalán nem juthatnak más szovjet tanulmányutakhoz, mivel a kulturális minisztériumok hosszú évek óta nem kötöttek ilyen megállapodást. Megmosolyogtató, hogy az őstörténeti érdeklődésű, múzeumokban dolgozó régészeink — bár csekély eséllyel — mégis sokféle tudományos ösztöndíjat pályázhatnák meg például Ausztriába, Svédországba, az USA-ba, csak ahová igazán ki szeretnénk jutni, a Szovjetunióba, nem. Ezért nem csodálnivaló, hogy a keleti kapcsolatok iránt élénken érdeklődő több fiatal régészünk hajtott végre „pályamódosítást”, mivel reménytelennek látta helyzetét. Aligha lehet további komoly előrelépésre számítani az együttműködésben résztvevő intézmények és személyek körének lényeges kibővítése nélkül. (Az sem mellékes, hogy már csak a szaktudomány szempontjából is rendkívül veszélyes valamely téma „monopolizálása”.)

Nem egészen megnyugtató továbbá az együttmunkálkodás módja sem a két ország említett régészeti intézetei között. Rendkívül hasznosnak véljük a közös munkával létrehozott tanulmányköteteket, a magyar régészet eredményeit egy világnyelven bemutató kézikönyvét, a közös ásatásokat azonban éppen őstörténeti szempontból nem tartjuk túlságosan gyümölcsözőnek. Nagyon kicsi ugyanis a valószínűsége, hogy a magyar szakemberek olyan szovjetföldi lelőhely feltárásán vesznek részt, amelyen perdöntőén új tanulságokkal járó leletanyag kerül felszínre. Így a közös ásatásoknak azt a — egyébként szintén nem elhanyagolható — jelentőséget tulajdoníthatjuk, hogy szorosabbá válnak a szakemberek közti személyes munkakapcsolatok. A hatalmas ország évről évre tetemesen gyarapodó múzeumi régészeti gyűjteményeinek megismerése azonban — amely pedig őstörténetünk szempontjából a legsürgetőbb feladat lenne — e munkálatok révén alig halad előre valamit. A néhány kutatót hosszú évekre lekötő ásatások helyett tehát nézetem szerint ezen együttműködés keretében arra kellene törekednünk, hogy érdekelt szakembereink kapkodó sietségre nem kényszerülve, módszeresen átvizsgálhassák azokat a múzeumokat és egyéb (akadémiai, egyetemi) régészeti gyűjteményeket, amelyek őstörténetünk szempontjából hasznosítható leletekkel kecsegtetnek. (S természetesen gondosan áttanulmányozandók lennének az ásatási dokumentációk, továbbá a mi könyvtárainkból hiányzó szakirodalom is.) E feladat nyilvánvalóan óriási, de ha komolyan vesszük hivatásunkat, elkerülhetetlen, s minél később kezdünk hozzá — előbb e munkaprogram kidolgozásához, majd megvalósításához — annál tovább toporgunk egy helyben és építjük futóhomokra elméletekből-ötletekből várainkat. Csakúgy, mint az írott kútfők esetében, itt is a kiindulópontként szolgáló forrásanyagot kell minél alaposabban megismernünk és a hozzá tapadó eddigi elméleteket kritikailag megrostálnunk.

A régészeti forrásanyag közvetlen megismerésének szükségessége természetesen nem teszi fölöslegessé, sőt feltételezi a szovjet régészeti szakirodalom igen alapos ismeretét. De hozzáférhetőek-e ezek a munkák hazai könyvtárainkban? Azt hiszem, általánosságban nem lehet okunk panaszra, mert régészeti profilú könyvtáraink szovjet könyvanyaga gazdagnak mondható, s a könyvcsere és könyvvásárlás is rendszeres. Két vonatkozásban azonban semmiképp nem lehetünk elégedettek. Egyrészt az utóbbi időben tetemesen megnőtt a szovjet vidéki szakkiadványok száma, amelyeket a központi könyvkatalógusok nem jegyeznek, így nem csupán beszerzésük határos szinte a lehetetlennel, hanem létükről is csak megjelenésük után évekkel szerezhetnek tudomást szakembereink. Másrészt alapvető művek hiányoznak a régi orosz és a két világháború közti szovjet szakirodalom terméséből. Mindkétfajta hiányt másolással pótolni lehetne ugyan, de szakterületünk arcpirító szegénységére jellemző, hogy e ma már alapvető segédeszközök jórészt hiányoznak még a legnagyobb intézményeinkből is. (Arról nem is beszélve, hogy a szakember is középkori

173