Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Lipcsey Ildikó: Petru Groza emlékezete (tanulmány)
LIPCSEY ILDIKÓ Petru Groza emlékezete (1884. DECEMBER 7—1958. JANUÁR 7.) „Rendületlenül él bennem a hit, hogy egymásra talál majd a román és a magyar nép." Az erdélyi román politikus, miniszterelnök, majd államfő személyisége kialakulásában, nemzetiségi politikussá válásában több tényező játszott szerepet. Családi örökségül a román nemzeti harc hagyományait kapta, de amikor a szászvárosi református kollégiumba került, életreszóló baráti kapcsolatai kötésében a nemzeti hovatartozás már nem játszott szerepet. Közéjük tartozott a későbbi bánáti kormánybiztos, Roth Ottó (1919-ben Groza lépett közbe kiszabadítása érdekében), Horváth Béla (1940-ben, amikor Grozát a légionáriusok halálra ítélték, Magyarországra menekítette), nagybaczoni Nagy Vilmos, a későbbi hadügyminiszter (Groza 1953-ban, 50 éves érettségi találkozójuk alkalmából magyarországi háziőrizetét feloldva hívta meg Dévára), Tőkés Jenő, akivel atyafiság is összefűzte. 1903—1907 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen hallgatott jogot és közgazdaságtant. 1918-ban a Nemzeti Tanács tagjaként vett részt a gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésen, ahol Erdélynek Romániához csatolása mellett szavazott, de 1920-ban mint kisebbségi miniszter, székelyföldi útja alkalmával levétette a hivatalokban azt a táblát, hogy „itt csak románul szabad beszélni!”. 1926-ban magyar választói előtt magyarul fejtette ki: „tanulja mindenki azt a nyelvet, amelyet akar. Én nem akarok kényszeríteni senkit, hogy valamely nyelvet megtanuljon, még ha ez az állam nyelve is. Mert akinek szüksége van az állam nyelvére, az úgyis meg fogja tanulni.” Fiatal kora ellenére a politikai élet tekintélyes személyiségének számított, amikor 1927-ben végképp kiábrándult mind a Brátianu-féle liberális, mind a Maniu-féle parasztpárti kormányok munkás-, paraszt-, és kisebbségellenes politikájából, akárcsak az ó királyság korrupt viszonyából és átmenetileg visszavonult a politikai élettől. Erről 1936-ban így vallott: „a helyzet az, hogy a Bukarestből felénk irányuló szellemnek köszönhetően, kisebbségben vagyunk” (ti. az erdélyi románok is.) 1933-ban azoniban a Déva környéki parasztság felkérésére elvállalta az alakuló radikális parasztpárt, az Ekésfront vezetését, amely fennállásának 20 esztendeje alatt a gazdasági és társadalmi változások élén állt. A demokrácia következetes védelme, nyilvános fellépése a román jobboldallal szemben, nem utolsósorban kitűnő kapcsolatai az erdélyi magyar haladó értelmiséggel és az illegális kommunista párt itteni vezetőivel, Józsa Bélával, Birtás Gábriellel, Kohn Hilellel, magyarázzák, hogy miért őt szemelték ki az antifasiszta népfrontmozgalom létrehozására Romániában, amely 1935-ben az Ekésfront és a hivatalos Magyar Pártból kivált ellenzéki csoportosulás, a Magyar Dolgozók Országos Szövetsége (MADOSZ) szövetségkötésével pecsételődött meg. Az 1936-os választási sikereket nem követte Groza álma, a franciaországihoz hasonló népfrontkormány, sőt az 1937-es választások a Vasgárda előretöréséről tanúskodtak — 1927-ben még csak 10 761, 1937-ben már 473 378 szavazatot kapott. Hazája és Európa sorsa miatt egyaránt aggódva, Groza sorba írta cikkeit a fasizmus, a háború, a drágulás, a cenzúra, a művelődési lehetőségek korlátozása, a nemzetiségi elnyomás ellen, a politikai foglyok szabadonbocsájtásáért, 1937—1944 között a királyi, a légionárius és a katonai-fasiszta diktatúrák alatt az antifasiszta mozgalom vezetője, az ellenállási mozgalom egyik jelentős személyisége lett. Különösen magyar szempontból érdemel ez figyelmet, ugyanis rá volt bízva a magyarországi és a romániai háborúellenes erők közötti kapcsolat erősítése: 1943-ban ő vitt át néhány példányt a Józsa Béla szerkesztette, és a két nép közötti megbékélés jegyében született „48-as Erdély” című kötetből; a Békepárt és a Kisgazdapárt vezetői többször is felkeresték, és Bajcsy-Zsilinszky Endrével egy ilyen alkalommal a közös fellépés lehetőségét is felvetették. Ezekben az években két ízben talált életmentő menedékre
