Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Groza Péter: Arcképek a börtön homályából (emlékirat-részlet)
kező szabó, az asszony Miron Belea likőrgyárában dolgozik, jómagam majd meglátogatom őket, visszaemlékezem a mostani napokra, és örvendek boldogságuknak ... Eloltom a lámpát. Megint eltelt egy hét. * Pácurariu erdélyi ember, a bécsi döntéssel Magyarországnak ítélt Marosvásárhely környékéről való csősz. Meghatva lép cellámba, kezében összegyűrt levelet szorongat, amelyet feleségétől kapott. A férfi mindjárt kezdetben elmenekült, és otthagyta családját, melyet mostanáig nem látott; sorvad az utánuk való vágyakozástól. A minap megállt az ajtóm előtt, mélyen felsóhajtott, s azt mondta: vár még hat hónapot, s ha akkor nem térhet vissza feleségéhez, véget vet napjainak. * Ugyanez a román ember, aki a bécsi döntéssel megvont határ miatt szenved, naponta odamegy ahhoz a szerencsétlen székelyhez, aki a magyar uralom alá került Erdélyből való. A magyar ugyanabban a börtönben bűnhődik azért a vétkéért, hogy a békási szorosnál titokban átlépte a határt, mert látni kívánta kedvesét. Csak egy estére jött, csillagos ég alatt, de elfogták a román granicsárok, és most korunk szokása szerint kémkedéssel vádolják, s zár alatt várja a hadbíróság ítéletét. Néha látom, amint fát vág a konyha előtt, a hargitai erdők fiának gyakorlott mozdulataival kezeli a fejszét, s rongyos rabruháját meglengeti a havas szél. Közeledem hozzá, s anyanyelvén szólítom meg. A vágy emészti őt is szülei és testvérei után. A magyar is, a román is a háborús vezetők diplomáciai sebészetének áldozata. A románt is, a magyart is ugyanaz a honvágy emészti, a románt is, a magyart is ugyanaz a viharos szél rázza meg, amelyben sírva jajong az az emberi fájdalom, mely ugyanaz a Hargita sűrű erdejében és a Retyezáton. De hamarabb közeledik egymáshoz ez a két hegy, mint a népek végzete által egymás mellé telepített két nemzet e két fia. Gyűlölködő pillantásokat vetnek egymásra, s hiábavalónak tűnik minden fáradozás, amely közelebb akarja hozni őket egymáshoz. És mindennek ellenére, mert csak a hegyek nem találkoznak egymással, az emberek igen — semmi fáradozás és kockázat nem lehet túl nagy, semmit sem lehet nehéz elviselni, amikor arról van szó, hogy egy keresztényi, emberi eszményért, az emberek és népek közötti békés közeledésért harcoljunk. Különösen akkor, amikor a történelmi szomszédság állandó találkozásra készteti őket kereszteződő útjaikon. Ennek a magasabb rendű erkölcsi és emberi parancsnak a meg nem értése szakadatlan, véres összeütközésekre vezetett, és csúcspontját napjaink óriási leszámolásában érte el, amely felperzseli az egész földet, és feldúlja az egész emberiség lelki egyensúlyát, békéjét és boldogságát. 137
