Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 12. szám - Vékony Gábor: A szarvasi felirat és ami körülötte van (tanulmány)

nak meg, különösen azokat nem, akik (akár dilettánsok, akár nem) maguk is kísérleteztek a felirat megfejtésével, s esetleg eljutottak valamilyen hipotézishez. E kísérletek közül sokat nyilvánvalóan nem ismerek, a néhány általam ismertről sem rendelkezem mindig pontos adatokkal — írásos nyomuk nem lévén.

Ismeretes, hogy a megtaláló, Juhász Irén a feliratot Vásáry Istvánnak adta át vizsgálatra, majd Róna-Tas András is megkapta. Róna-Tas többször foglalkozott a szarvasi tűtartóval, 1985. február 5-én előadást tartott a Körösi Csorna Társaságban, majd a Magyar Tudomány 1985/2. számában jelent meg rövid dolgozata. 1985. március 6-án a Magyar Nemzet már a szarvasi tűtartó feliratának megfejtéséről adott hírt, Róna-Tas tehát ekkorra érdemesnek látta nagyközönség elé vinni kísérletét. Ezután volt még egy zártkörű ülés, ahol Róna-Tas és magam beszéltünk a nagyszent- miklósi és a szarvasi feliratokról, ill. kísérleteinkről.

Mivel Róna-Tas András megfejtési kísérlete írásban még nem jelent meg, s nem tudom, hogy végül is az általa elmondottakból mi fog megjelenni, kísérletének részleteivel ezúttal nem foglalkozom. Meg kell azonban jegyeznem: Róna-Tas abból indult ki, hogy a felirat utolsó sora a hiányzó végű harmadik sor, amelyről a tüzetes vizsgálat alapján biztosan tudjuk, hogy kopott. Néhány esetben olyan jeleket rekonstruál, amelyeket a szarvasi és nagyszemtmiklósi betűalakok figyelembevételével nem lehet — márpedig csak ezek alapján lehet a töredékesen megmaradt jelekből teljes betűalakot rekonstruálni. Olvasási kísérleténél az így rekonstruált .betűalakokat aztán a türk rovásírás jeleivel hasonlítgatta össze (nem ő volt az egyetlen), közben Németh Gyula (tudjuk) rossz kísérletének „eredményeit” is felhasználva. Hangértékazonosítá- sai szerint a szarvasi feliratban kétféle n és kétféle r jel volna (mint a türk rovásírásban, ahol a magas és mélyhangú szavakban különböző jeleket használnak ezekre a hangokra). Különös módon azonban a mélyhangú n jelét magas és mélyhangú szavakban is alkalmaznák, a magashangú n jelét meg csak mélyihangú szavakban! Így jutott el egy olyan szöveghez, amelynek a fele eddig ismeretlen istennevekből állna, más része grammatikailag és hangtanilag magyarázhatatlan török igei alakokból (ki- íratlan magánhangzókkal a szavak végén!), a maradék pedig magyarázatlan maradt. Róna-Tas szerint a szöveg egy része éppen a felírásra vonatkozna, de a régi török íráskultúra szókészletétől egészen eltérő szavakkal (amelyek egyébként egészen mást jelentenek). Végül: szarvasi kísérlete alapján — mint előadásaiból egyértelműen kiderült — Róna-Tas nem tudja értelmezni a nagyszentmiklósi feliratokat. Ennek kapcsán megjegyzem: Róna-Tas hosszan értekezett arról, hogy a Hampel-féle nagyszentmiklósi feliratrajzok korrekcióra szorulnak — nos, két kicsiny vonalkáról van szó e korrekció esetében, amelyek nem változtatják meg a feliratok értelmezési lehetőségeit.

Foglalkozott a szarvasi tűtartó feliratával Harmatta János is, aki 1983 decemberében bejelentette, hogy elolvasta a szöveget. Harmatta azóta sem közölte olvasatát (ez nemcsak rajta múlott), így arról biztos ismereteim nincsenek. Az Antik Tanulmányok XXX. kötetében azonban Harmatta három cikket is közölt (Az avarok nyelvének kérdéséhez, Türk rovásírásos feliratok Kelet-Európábán, Egy avar méltóságviselő pecsétgyűrűje), amelyek alapján előzetes képünk lehet arról, milyen Harmatta szarvasi olvasata. Az avarok nyelvének kérdéséhez c. cikkében Harmatta a jánoshidai tűtartóval foglalkozik (vö. dolgozatomat: Életünk 1985/2. 166—168.). A Nemzeti Múzeumban lévő tűtartó fényképéről (!) három oldalon olvas feliratot, miközben az egyetlen feliratos oldal stilizált emberábrázolását is betűkként tagolja szét. A fényképen általa látott jeleket a türk rovásírás segítségével olvassa, aminek eredménye egy sajátos köztörök szöveg lesz — amelyből pl. hiányzik a birtokos rag a szó végén, meg a szóvégi magánhangzó is stb. Harmatta szerint az általa látott feliratokat különböző időpontokban karcolták volna a tűtartóra. Ez a feltevés a tűtartó mint használati tárgy ismeretében teljesen kizárható. Ezek a kicsiny, gyakran gyenge anyagú csövecskék személyes (mellesleg könnyen előállítható) holmik voltak, és nem öröklődtek nemzedékeken keresztül. (Persze a nemlétező feliratokat tényleg bekarcolhatták akár manapság is.) Nem szólok arról: történeti okok miatt kevéssé valószínű, hogy a Kárpát-medencében ebben ebben az időben bárhol is köztörök és nem bolgár-török szöveget kereshetünk,

1136