Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Páskándi Géza: Kései könyv-ekhó régi siralommal (esszé)
kötéltáncost dehogyis irigyli! Részint oly veszélyes, hogy ő a világ minden kincséért se mászna oda föl, másrészt izgalmában elfelejt irigykedni. Mégiscsak szurkol érte, nem kívánná, hogy lezuhanjon: valamiként az ember harcát — helyzetét — érzi meg a tér szédítő erejével szemben, külső eszközeink szánandó kevésségét. Megsejt egy kiterjeszthető dolgot. Egy szimbólumot. Egy bot, egy kötél a külső eszköz, és minden egyéb — az egyensúlyérzék, lélekjelenlét stb. — benne, az emberben van. A kötél- táncos művészete, tudománya a néző számára érthetetlen, és nem is törekszik rá. Neki nem volna kifizetődő. Ám minden bizonnyal felébred féltékenysége, ha a véle lévő lány azt mondja: „Micsoda férfi, ez igen!” Ekkor eltűnt a varázs: az irigységet felfüggesztő — feledtető — művészet vagy akrobatika varázsa. Azt mondja: „Ez is csak pojáca!” A nemes emberi „drukk” megvetésbe vált, mert érdekszféráimat sérti (a leány személye által). Nyilván, ahogy a nemzetet nem lehet hősök és lángelmék alapján megítélni („A magyar a Hunyadik és a Bolyai Jánosok nemzete”), ugyanígy az ellenpéldák alapján sem („A magyar a Háry Jánosok vagy az Átabota Palkók nemzete!”). A tipológia próbája ez: ha a penetrans — vagy enyhébb — rosszat — mint jelzőt — valaki egyből elfogadja, de a penetráns jó ellen lázad, minden bizonnyal arra hangolódott, állítódott be, hogy a rosszra rábólintson, s a jóra nem. Tehát: ez a személy nem mérvadó. Nem jött ki az összeg, ha a szorzás után az osztást elvégeztem. Egyirányú beállítódás. A probléma nem az ugyanis, hogy az illető logikailag támad: „Ha előbb azt mondtad, hogy sötét alak, akkor hogy lehet mégis ragyogó férfi?” A baj az, hogy csak egyoldalúan érzékeny a túlzásra. Csak egyik irányban. Ha megdicsérik azt a 'bizonyost. Ha ugyanilyen végletesen lerántják, nem érzi túlzásnak. Node hátha nem is túlzás! — mondhatná valaki. A bizonyítás igen egyszerű. Ha azt mondom néki: „Igen, valóban sötét alak, de (tudod, hogy ...” S itt elkezdek beszélni nemcsak nehéz gyermekkoráról, régi érdemeiről, hanem arról is, hogy valójában ez a rossz ember igen jó véleménnyel van róla, aki csepüli — máris hajlandó árnyaltabban nézni az illető férfiú sötét jellemét. Mert az apró fényfoltok a karakterben éppen arra világítanak előnyösen, aki /káromolta őt. Vagy félreismerte, vagy részint ismerte ugyan, de előítélete vakká tette irányában. Summa summarum: mind történelmi nevekkel, mind irodalmi típusokkal jelezni és jellemezni eleven közösséget mindig is kookázatos. Ami pedig a külső („idegen”) megítélést illeti, hadd említsem az ismert Mikszáth-passzust, a Beszterce ostromából. Az öreg cincár (görög), valahányszor arról van szó, miként szúrja le a török a görögöt, felkiált: „Átkozott pogány!” Valahányszor azt hallja: miként hempergeti forró olajban a görög a törököt, így sóhajt fel: „Mit is tehetne szegény!” Az „enyhítő körülmény” bennünk van: nem a tényekben s írott törvényekben. 3. Nem érthetek egyet az olyan jelző-készítővel vagy épp „gyártóval”, aki Karácsony Sándorról szólván az anakron szót használja. A magyar észjárásról szólván ugyanis a könyvnek van egy olyan aktualitása, amelyre sokan — sajnos — érzéketlenek. Én ezt a könyvet egy jó százesztendős probléma-felvetésre válasznak érzem. Az Almási Balogh Pál könyvéről van szó. Ügy hiszem, bár jócskán haladtunk előre (kiváló esszé, filozófiai költészet etc.), lényegében-nagyjából a magyar filozófiai irodalom a Descartes-, Kant- stb. népszerűsítésektől vagy ügyes összefoglalásoktól, bővítő kifejtésektől alig tudott elmozdulni. Mielőtt az Almási Balogh Pál 'könyvére térnék, hadd említsem meg: vannak a világtörténelemben a gondolkodásnak, a tudománynak, akár a művészetnek is afféle hamleti kérdései. Ebben az autochton szellem rákérdez saját autochton voltára, szellemi szuverenitására. Vannak-e némileg autonóm premisszák, amelyek autonóm konklúziókat eredményeznek? „Lenni vagy nem lenni?” „Vagyunk-e a szellemben valakik?” Hadd mondok példákat. 1128
