Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 12. szám - Páskándi Géza: Kései könyv-ekhó régi siralommal (esszé)

Nem számítva most a reneszánszot vagy a reformációt, ilyen kérdés volt például a franciáknál, majd másutt is annak felvetése: érünk-e mi is annyit, mint Horatiusék a maguk korában? Igen! — válaszolták. Ez a XVII. század vége felé volt. Ugyancsak ott, de a XVIII. század derekán egy magát Genfi polgárnak nevező ember „kívülről” hozott — tehát még önérzetesebb — franciaságával megfelel a Dijoni Akadémia ama kérdésére: „Javított-e az erkölcsön a tudományok s művészetek újraéledése”? A nem párizsi, nem is dijoni, hanem genfi (svájci) francia, vagyis Rousseau felrázó erejű választ adott. Az 1750-ben feltett kérdésre benyújtott vélemény hangjai a 90-es évekig értek. Tehát a forradalomig. Rousseau feleletének érzelmei, szenvedélye belevegyültek a forradalmi értelmiség kiáltásaiba, kevésbé persze a sans-culotte-ok sokaságának morajába. Plafonra utal vissza: „...hiú és csalóka egyformaság uralkodik, mintha minden lelket ugyanabba az öntőmintába vetették volna ...” Ez az „öntőminta” — mint fogalom — még Bergson metafizikájában is ott kísért.

Mintegy nyolcvan évvel később a Magyar Tudós Társaság, vagyis mai nyelven az Akadémia pályázatfelhívására adott válasz talán szintén az említett mértékben vegyült bele 1848 szabadságharcos és forradalmi kiáltásaiba. A magyar „hamleti kérdés”, a magyar filozófia hamleti kérdése így hangzott. Pontosabban a vége: „...tekintvén a philosophiát, miben s okra nézve vagyunk hátrább némelly nemzeteknél?” (Nem említem most, hogy Európa keleti tájain e kérdést valamiként úgyszólván minden nemzet feltette magának, s ki-ki meg is válaszolta más és más időpontban, szinten, s igyekezett több-kevesebb sikerrel elindulni, lerázván a gyámgondolatok nyűgét).

A szerző Balogh Pálit — jellemző! — a régi lexikonok „csak” orvos-doktorként említik, mint a hasonszenvű gyógymód és az állatvédelem „apostolát”, noha ő némiképp polihisztor is volt. Magyarul első ilyen filozófiatörténetét nem is említik. A legújabbak még a nevét sem. Az Akadémia száz arany jutalmát tehát Almási Balogh Pál pályamunkája nyerte. Az előszóban Döbrentei Gábor „titoknok” így fogja össze a filozófiai hátramaradottság dolgozatban feltárt okait:

„1. Kárunkra volt, hogy kereszténységünk mindjárt nem a nemzetiségre építtetett, s a deák nyelvnél fogva minden tudományosság a papságra lett szorítva.

2. Törvényeink ennek következtében idegen bélyeget öltöttek magokra, a mi nemzeti sajátságaink kifejtését akadályoztatta.

3. A reformáció jó foganatjai gátoltattak.”

S hátramaradásunknak három okát adja. Nincs igazi szabadságunk. Szegények vagyunk. Az ifjúság nevelése hiányos.

Nyilván a római teológia, dogmatika tükörfordítás-szellemet kért a papságtól, melynek legjobbjai érezték e terhet. Még csak nem is szabadabb fordítást kívántak, pláne nem „átköiltést”. Így főként az irodalmi „szabadgondolkodásra” hárult némi — hosszadalmas — feladat. Tudós ugyanis sokáig kevés volt, s aki volt is, a teológia felől jött. A latin szellem felől. A Rómából mint centrumból divergáló gondolkodás s az oda visszafutó (konvergáló) eszmei tények, adatok, információk nem használhattak a sajátosabb meditációknak. S némileg referenciáiig jellegűek voltak. Vezető papjaink inkább a honi helyzetet jellemezték véle a pápaságnak.

A reformáció nagy nyitás volt ugyan, mégis elsősorban a német szellemiség felé irányította a magyar gondolkodást. A Hubsburg-uralom megszilárdulásával a németosztrák nyelviség és szellem erős állami hátteret is kaphatott. Ami tehát a reformációnál még választott szabadság volt (,ynem Róma, de Heidelberg!”), az mostanra kötelező iránnnyá változott. A teohnikai hátramaradottság — a feudalizmus tartóssága

— okán a természettudományok bizonyos ágai sem fejlődhettek kellőképpen. (Például a csillagászat, fizika.) Ugyanis ezeknek — mégha a nagyobbak más tájon megtörténtek volna — akár kisebb felfedezései is alapot nyújthatnának a par excellence

— klasszikusan — filozófiai ágazatok és tételeik újravizsgálatára. Vagy — mondhatni — a tudományfilozófiára. Nem véletlen, hogy a XX. századi filozofálás nagyjából ezen főbb irányokban halad: a tudományban, iparban fejlett, főleg protestáns szellemben élő nyugaton a fizikusok filozofálása, pl. Mach, Bohr, Heisenberg stb. A létezés pszichológusainak és pragmatikusainak filozofálása; az egzisztencialista ár1129