Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Lőrinczy Huba: Költőnő a végeken (Pécsi Gabriella: Vadalma-sortűz)

LÖRINCZY HUBA

Költőnő a végeken

PÉCSI GABRIELLA: V A D A L M A S O R T 0 Z

„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret . .

József Attila

Illik a mottónkul választott sorpár a zalaegerszegi poéta második verseskötetére. Dacos és rezignált, lázadó és kényszerűen megnyugvó, hivő és kiábrándult, kevély és alázatos, nyers és simogató egyszersmind ez a költészet: végletek közt hányódik. Értő olvasója az lehet e versfüzérnek, ki megismerte s szeretni tudja az egyes darabokban s a könyv egészében manifesztálódó különös lírai ént. S amiként az idézett József Attila-mű felütése, csakúgy érvényes a gyűjteményre ugyané költemény zárlata is. Pécsi Gabriella szintén

elmondhatná: ......szivében néha elidőz / /a tigris és a szelíd őz.” Korántsem

r

itka vendég a kötet lapjain ez a diehotómia. Verseken belül („Gyertyát kell gyújtani. Vagy kandallót. // Vagy világot. Szelíden.”: Olvasó nő 1658 körül; „Magocskát kéne venni. // Vagy virágot. Vagy tőrt.”: Takaréklángon st'b.), szomszédos darabokból (pl. Magán-háború, Acéltükör) villannak egybe a szélsőségek, s indulati végletek rajzolják elénk a könyv kompozícióját. „Madame Villonéként láttatja magát a lírai hős (Cím nélkül), „fagyott fekete csalán”, „vadállat”, „vadvirág”, „vadalma” képében tűnik elő újra meg újra; támad, mert védekezik, hetykeségbe bújtatja vacogását, rettegi és á’hítozza a szere- tetet. Tükre s foglalata a kötet világának ez a szösszenet (a mi kiemeléseinkkel):

„mint egy begazolt kis vadállat forgóik kibélelt kosaramban és minden kezet megmarok hátha megátkoz hátha megáld szia

pécsigabiga”

Óra alatti cetli K. 1.-nek az első sorba

Híven ehhez az emberi-költői attitűdhöz, egymást kizáró és feltételező ellentétek jellemzik a könyv egészét. Békét, örömöt sóvárog, ám csődökről, életcsömörről ad számot legtöbbnyire a szerző. Érdes, olykor szándékoltan is disszonáns a versek tónusa, holott — elárulja egy-egy futam — a lágy dallamosság, a lebegés, a szelídség korántsem idegen Pécsi Gabriellától. A kopár, kiürült, perspektívát alig kínáló lét kínjait fanyar-groteszk hangvétellel és képekben panaszló darabokat a népköltésiben is gyökeredző, friss nyelvi lele- ményű mondókák, varázsdgék, bűvölök, ráolvasások ellenpontozzák. Kétféle versmodeli tűnik elénk a kötetben (hogy az átmeneti, „kevert” megoldásokat ne is említsük immár): a hagyományos, szakozott, lineárisan épülő és teljesü1286