Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Lőrinczy Huba: Költőnő a végeken (Pécsi Gabriella: Vadalma-sortűz)

lő, zárt struktúra (Született 1944, Késve), illetve a modernebb, szakozatlan, mozaikos-kihagyásos szerkesztést érvényesítő, jelentésében is jóval nyitottabb típus (Holdtölte, Félmúlt). Nagyjából összevág e kettősséggel a központozást megtartó, illetőleg mellőző forma, a versmondattan dualizmusa nemkülönben. A Vadalmasortűz szintaxisában két tendencia érvényesül. A szabályos szerveződésű, inkább rövid (bár olykor nagyobb lélegzetű, a strófahatárokon is átkígyózó) mondatok ellentéteként laza asszociációkkal kapcsolódó szintagma- sorozatok, szaggatott, fragmentális struktúrák is szép számban akadnak. S tanúsítja az elliptikus megoldások kedvelése, mennyiségi-minőségi túlsúlya — összhangban e líra egyéb jellemzőivel — Pécsi Gabriella költészetének első renden érzelmi-indulati-hangulati karakterét.

Nem értékítéletnek, csupán a szerző alkatát, tehetségét minősítő formulának szánjuk a szót: a Vadalmasortűz nem gondolati-reflexív számvetés, sokkal inkább a személyes és a nemzedéki közérzet emocionálisan gazdagon színezett dokumentuma. Illúziótlan önszemlélet, a léthelyzet tisztázásának igénye ölt testet a könyv prológusálban (a gyűjtemény egyik legremekebb darabja ez!), s szintúgy ábrándtalanul vallanak a jövőről az epilógus képi és fogalmi síkjai. Jól megkomponált kötettel van dolgunk; e két vers helyzeténél fogva is nagy nyomatékkai jelzi: a lényeg, a legfőbb szólam itt az értékpusztulásé.

Álarcos költészetet, szerep-lírát ígér a nyitány, ám a folytatás, a könyv egésze nem igazolja várakozásunkat. Pécsi Gabriella nem a rejtőzködő személytelenség, a sokszorosan megszűrt, stilizált kifejezés, az áttételes, objektív költészet, hanem az alig leplezett személyesség, a vallomásosság, az élménykifejező, érzelmi-hangulati líra égövén otthonos. Elvétve súrolja csupán az in- tellektualizmust, a gondolatiságot ez a verskötet, s a szerző mértékadó mintái, vállalt eszményképei sem feltétlenül a bölcselő költészet mesterei. Rájátszik ugyan Pécsi Gabriella A ló kérdez c. Ady-versre (Ady Endrének, profánbután), áttűnik a Félmúlt egyik részletén („... a füvek ...II tömött sorokban / /hajszolódnak a lángok elébe...”) a Vers a csirkeház mellől és az Esős nyár Babits Mihálya, Pilinszky szigorú fegyelmét is megidézi egyszer („Az idő, mely ma átvonul koponyámon”) — mégis jóval közelebbi rokonának véli Szergej Jeszenyint (Jeszenyin-kék), Francis Jammes-ot (Emlék vadalma-koromból), a kamaszos-játékos avagy az ifjúság „zöld vadon”-ámak vesztét panaszló József Attilát (Cérna-dal, Utolsó platánlevél a vadaskertből), illetve a varázsigék, ráolvasások Nagy Lászlóját (Széjjelbűvölő, Hideglelős). A legfőbb példakép pedig az a rajongott Kormos István, kinek fájdalmas hiányát a kötet több verse is elzokogja, s kinek groteszkbe hajló képalkotását, fanyar-közvetlen hangütését a sajátjaként kedveli Pécsi Gabriella (Levélrészlet, Cím nélkül, Óra alatti cetli K. 1.-nek az első sorba, Lacrimo, Boldog Istvánnak, Farkasnóta). S a versek terjedelme sem kedvez az elmélyült gondolatiságnak, töprengő, reflektált líra kialakulásának. Noha eredendően vallomásos, mégsem eruptív alkat Pécsi Gabriella. Ritka szavú költő (a Vadalmasortűz hatvan darabja épp egy évtized terméséből válogatódott), s nagydbb csendek után születő verseinek többsége is epigramma-terjedelmű csupán, Arany János fordulatával élve: „lírai sóhaj”. Nincs ereje, ideje így a költeménynek, hogy gondolatisággal töltekezzék.

Említettük volt: a kötet legfőbb szólama, makacsul visszatérő vezérmotívuma az értékpusztulás. Hiányok és csalódások, jóvátehetetlen magán- és közéleti veszteségek és vereségek, a fájdalmas kiégettség képei sorjáznak.

1287