Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - Zelei Miklós: Három (?) történet (elbeszélés)
— Kapcsold' ki. — Nem kapcsolhatom ki. Nem tudom. — Jó. Akkor ne kapcsold ki. De legalább ésszel válaszd 'külön, ha ott motoszkál is benned ... — Folyton ... Ugye ezt akartad mondani? — Ezt. — Jó. Akkor ne kapcsold ki. De legalább ésszel "válaszd külön, ha ott mo- jon bennem. — Ott hagytam valahol abba, hogy Nagy Sanyi a fcöpködést hagyta ránk. Szünetenként többször ás leköpköditek mindenkit. Most már nem vtolt 'kivétel, hacsak annyi nem, hogy mi egyre kevésbé mertünk ellenállni, mert akkor egyszerre rontottak ránk, rengetegen. Még mindig jobb volt egy-egy arra járótól kapni mint egy egész csürhétől. Közben pedig szinte öntudatlanul mi hárman, a két Braun-gyerek meg én, összeálltunk. Nem volt ez valami tudatos szövetkezés, sőt, szövetkezés sem volt. Mindössze abból állt, hogy ha hárman kicsi köribe álltunk, akkor három felé figyelhettünk. Nem lehetett egészen váratlanul a közeliinkbe kerülni. Ha pedig észrevettünk valakit, akkor mintha csak sétálnánk, arrébb vonultunk. A kis csoport így lassan, de folyamatosan körözött az udvaron mint egy bolygó. Sókat nem segített, de legalább olyankor, amikor úgy sem történt semmi, biztonságban éreztük magunkat. — Gyere el hozzánk játszani — hívtak az egyik szünetben az ikrek. — Jó. Mikor? — Hát ebéd után. — Ebéd után otthon kell lennem. Leckét kell írni. — Szökj el, te bolond! Még sose szöktem el. Nagyon izgalmas volt végigmenni a koradélutáni utcán, az enyhe mámor szabadsággá sokszorozta a kevéske szabadidőt, amit raboltam magamnak. — Szevasztok — suttogtam kipirult arccal, amikor becsuktam magam mögött a barnára festett Dózsa utcai kaput. A szomszédos sarokházon a silány meszelés alatti másik táblán még látszott: Sztálin utca. — Most valami egészen érdekesnek és határozottnak kellene következnie — néztem Erikára. — A helyzet viszont az, hogy tökéletesen fordítva lesz. — Miért? — Fogalmam sincs — feleltem. — Valószínűleg azért is, mert semmi nem különbözött semmiben az ezeregy átjátszott gyerekkori délutántól. Ha most novellát írnék, egy másik olyan példálózó történetet, mint amilyenre te beszéltél rá, akkor , most ki kéne találni ide egy gyerekszobát, érdekes játékokkal. Külföldiekkel, esetleg. Hiszen az amerikai táskarádióra emlékszem. De hogy a gyerekszoba milyen volt, arra nem. Sőt, arra se, hogy volt-e egyáltalán? És nem a konyhában játszottunk-e? Nem emlékszem a szüléikre. Talán azért nem, mert dolgozni voltak. — Na és, ez mind fontos? — Nem, de a továbbiak miatt nagyon nehezen nélkülözhető. Mert én is most, utólag ismerem meg ezt a történetet. — Hooogy? — Erika összeráncolta a homlokát és ideges mosollyal nézett rám. — Ezt most nem értem. — Most próbálom szálanként összeszedegetni mindazt, ami fontos lehet. Hiszen nagyon hosszú ideig semmire nem figyeltem ebből a szempontból. 766
