Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - Zelei Miklós: Három (?) történet (elbeszélés)
Most pedig visszamenőleg kell így is megnéznem mindazt, ami történt. És sajnos nagyon csalólka ez a helyzet. Mindig ott fenyeget a veszély, hogy nem nézek-e olyasmire is ebből a szemszögből, amire nem lehetne... Már vége felé járt a délután, amikor foújócskázni kezdtünk. — Te tvagy a hunyó — mutatott rám Nándi. — Nem. Kiszámoljuk — mondtam. — Az a szokás. — Számolj — felelte Karcsi. — De ne túl sokáig, mert elunjuk magunkat — nevetve elrohantak és eltűntek a góró mögött a kertben. Jó sokáig keresgéltem az ismeretlen helyen, mire mindkettőjüket megtaláltam. Én azután abban a lommal teli góléban bújtam el, ami mögött az előbb a két testvér eltűnt. Nándi megint a kertben. Megszokott búvóhely lehetett, mert láttam, hogy Karesz azonnal a kert irányában indult el, s hamarosan fülön is csípte testvérét. Együtt kerestek tovább, s amikor rám bukkantak, azonnal üvöltöttem is: — Nem ér! Nem szabályos! Kettőnek nem ér! — Megvagy, az a fő! — kiáltotta Nándi, s karomnál fogva előhúztak a rejtekhelyről. — Nem ér. Akkor se ér — mondtam, dühösen kirántottam a karomat a kezükből, s a következő pillanatban kaptam is egyet a gyomromba, amit visz- szaadtam ugyan, de aztán mindketten nekemugrottak és jól elpüíöltek. — Ennyi? Aztán meg kibékültetek, nem — Nem voltam többet náluk. Két hét múlva kivándoroltak. Tényleg elmentek ... Palesztinába. Lehet, hogy a két gyerek azóta már el is esett. — És? Te most le fogod vonni ebből a szükséges kötvétkeZtetést? Hogy az álnok zsidó fiúk alattomiban tőrbecsaltak téged, a szegény kis keresztény úttörőt, hogy erőfölényüket kihasználva, rajtad álljanak bosszút. — Nem vagyok hülye — mondtam. — Én se gondoltam komolyan. — Tudom — feleltem. — És azt is — néztem Erikára —, hogy mindkettőnk fejét, ha csak egy törtmásodperere is, de megjárta ez a gondolat. — Meg, csak ... — ... csak ilyet nem lelhet kimondani. Akkora hülyeség, hogy nem fér ki az ember száján. De jelen volt. Csak épp felülbíráltuk az önkéntelen gondolatot. Nem tudom, hogy ma ennél többre lehet-e törekedni? Baj akkor van, ha valaki ezt nein teszi meg, s ha még arra is lehetősége nyílik, hogy az ilyen törtmásodperceiből történelmet csináljon ... Különben az egészet tökéletesen elfelejtettem. Ha minden elverésre emlékeznék, kék-zöld lennék ma is. Ezt egy másik esemény hívta dő, pár évvel ezelőtt. Egy interjú, amit egy zsidó tudósisal készítettem. Nevezzük H-nak. — Miről? — Miről? A munkájáról, az életéről, a magyar zsidóságról... — És? — Nem tudtam, hogyan kell kérdezni... Még azt se, kimondhatom-e, hogy zsidó? Nem síértek-e vele? Vagy azzal sértek, ha nem mondom ki? Szörnyű volt az a délután ... — Miért? — Megint messzebbről kdlene kezdenem, de unni fogod. — Nem. Nem hiszem, hogy megunnám. — Nem a történelmen keresztül jutottam el a Holocausthoz hanem, sze767
