Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - BOZSOKI TANÁCSKOZÁS, 1983 - Illés Jenő: Mit tehet a mai magyar dráma a mai magyar színházért?
ILLÉS JENŐ Mit tehet a mai magyar dráma a mai magyar színházért? Nem tehetne ennél kiihívóbb, agresszívabb címet keresve sem kitalálni. Neíhéz is, megvallom, ilyen istenkísértő címből kiindulva nemhogy érvényes, hanem figyelmet ébresztő mondanivalókat megfogalmazni. Tulajdonképpen nem lenne szabad tekintettel lenni a valóságos helyzetre, a körülményekre, a vitákra, hanem egyszerűen meg kell fogalmazni, miért oly harmonikus, termékeny, alkotó baráti szövetségben él és egymást erősíti dráma és színpad, író és rendező, színház és kritika, irányítók és műhelyek hogyan egészítik ki hasznosan egymást... Őrzök ugyanis erről egy frappírozó inspiráló emléket. Hont Ferenc egy színházi világtalálkozón, elég régen történt, elmondta, miért működik oly tökéletesen a magyar színházi élet; az Intézet inspirálja, eszmékkel irányítja az együtteseket, a tudomány erejével és színháztudósok szuggesztivitásával. Mindem azért bonyolódik oly harmonikusan nálunk, mert a szellem napvilága az Intézetből természetesen sugárzik szerte e hazában, és nyomában, mint a mesében, csodálatos új művek, rendeződ felfedezések tömegesen születnek... Mindezt hallgatva a végén döbbenten rákérdeztem: Ferikém, ezt nem lehet, ezt nem lehet, ezt még Te sem hihetted valóságnak ... Elcsodálkozott izgatott, ostoba, értetlenkedő kérdésemen és higgadtan azt mondta: — Persze, hogy nem. Te nem vetted észre, hogy én az álmaimat mesélem?! Nos hát itt lenne az a pillanat, amikor én is megfogalmazhatnám ezzel az inspiráló erejű példáival visszaélve azt az eszményi színházi rendszert, amelyben minden harmonizál — viták legfeljebb a színpadi hősök közt zajlanak, ott is udvariasan, hogy a konfliktusimentesség elméletén ne essen csorba, s a nézők jó közérzetét semmi ne veszélyeztesse. Vagyis: igaznak hazudnám az álmaimat. Sajnos, vagy inkább szerencsénkre, ilyen szituációra semmi reményünk nem lehet. Sem ma, de talán a közeljövőben sem. Mert minden biztató kis fénypontok, időről időre ‘lezajló premierek ellenére a magyar dráma ma sincs igazán helyzetben. így hát elképzelhetetlen, hogy a címben feltett kérdésre itt és most léha, könnyed válaszokat adhassunk, 'beváltható, biztató recepteket osztogatva és mímelt fölénnyel okítsuk azokat, akik ezt kevésnek, hamisnak találják. Kezdjük mindjárt egy gyakorta felhangzó kérdéssel: Ugyanis mindig vannak, akik megkérdőjelezik az ilyen eszmecserék értelmét. Sőt azt is kimondják, minden ilyen tanácskozás cs^k árt a magyar dráma útegyengetőinek. Azt is olvastam valahol, hogy ilyen találkozókra jelentős részben kevésbé ismert és főképp sértődött szerzők sereglenek az asztal köré, akik előszeretettel keresik mellőzöttségük okait önimagukon kívül. Valóban, a nemrég lezajlott tokaji írótábor itanácskozáisáról szóló tudósítást olvasva, az ironikus mondatokból s a végén egymás mellé rendezett éllel megszerkesztett kérdésekből is kihallani, hogy a magyar 'dráma, a magyar drámaíró bizony cseppet sincs irigylésre méltó helyzetben. Különösen, ha ilyen fölénnyel, iróniával beszélnek róla. A sajnálkozással szemben védtelenné, méltóság nélkülivé válik. Akkor hát mit tehetünk? Siránkozzunk? A lamentáció nem vezet semerre, ráadásul a szegény kéregető rokon szerepébe kényszeríti a drámaírót. Persze vagyunk sokan, akik minden kis biztató jelre azonnal felkapjuk a fe1:50
