Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - BOZSOKI TANÁCSKOZÁS, 1983 - Illés Jenő: Mit tehet a mai magyar dráma a mai magyar színházért?

junket, minden bemutatónak örülünk, azoknak is, .amelyek lezajlottak, s nyitottan, felkészülten varjaik azokat az előadásokat, amelyeknek szövegkönyveit színészek vagy dramaturgok olvassák ezekben a (pillanatokban.

De aranykor reménye semmiképp sem sugárzik a hazai műhelyekből. Még az ígéretes előadások is arra figyelmeztetnek, hogy nem lehet haszontalan semmilyen tanácskozás, amely nemcsak a helyzetet teszi világossá, hanem segít összekötni a szétszakadt szálakat, újra felépíteni a felégetett vagy felszedett hidakat, betemetni a kölcsönös elzárkózás közveszélyes lövés zárkáit. S ezzel eleve lehetetlenné tenni, hogy írók -és rendezők akár vaktölténnyel, de egymást riogassák.

Nincs éhben semmi mell-ékgandaliait. Elégtételkeresés szándéka vagy jótékonykodás szerepe sem vezet bennünket. Sokkal inkább a tárgyilagos helyzetelemzés, a dialógus megszervezése. Mert azt valljuk: a dialógusnál semmi sem lehet hasznosabb. A dialógus a színpadi cselekvés, színpadi létezés természetes közege, amelyben mindig 'igazságok ütköztetéséből alakulhat ká az érvényes, új fogaimé, magasabb szintű igazságtartalom.

Ennek a tanácskozásnak van sok jó és rossz hagyománya. Problémaérzékenységtől átfűtött helyzetfeltárásait érzem követendőnek. Magam is ezen az úton próbálok elindulni.

Fogadjuk el kiindulópontnak, hogy a magyar dráma a magyar színjátszás anyanyelve. A magyar dráma és a magyar színház csak együtt lélegezhet, fejlődhet. Nem valamiféle egzaltált hazafiaskodás, nemzetiesikedós munkál bennünk, amikor ezt mondjuk, hanem józan felismerés. Nem is az élő dráma meggyengült pozícióinak, az írók önérzetének felerősítésére, táplálására szolgál egy-egy ilyen eszmecsere. Még csak azt sem gondolja senki, hogy határozatokkal, 'védővámokkal kell a magyar drámát a színházakra -kényszeríteni, hiszen semmi sem árt jobban az irodalomnak, az írónak, mint az, hogy ha voluntarista -módon, rendeleti úton kényszerítik a műhelyekre és a közvéleményre. Van erre is keserű történelmi tapasztalatunk. Amikor úgymond „íróink jó része lényegében cserbenhagyta a népet”, s sematikus, hamis, nív-ótlan darabokat a „demokratikus színvonal” hitelesítésnek szánt bélyegzővel próbálták elfogadtatni elértük a kvalitás-rend, az értékrend megbomlását. Ez a szituáció, mely ráadásul nyilvános leintéssel (Horváth Márton: Író-diplomaták) a kritikát is értekorientációs zavarba, sőt tudathasadásba kergette. Mindez történt pedig 1949-ben azután, hogy stílusok, mondanivalók, írói újjászületések tanúi voltunk, s a magyar színpadon, szinte a telj«« élő irodalom fórumot kapott. Nagyigényű mondanivalókkal a színpad is segítette a társadalomi eszmélést, a történelmi korszakváltás- tudatosítását a lelkekben. Tükör volt ez a drámatörténeti pillanat, ahogy akkor a Déry-dráma címe is jelezte, hiszen — mint Kassák Lajos műve — címével is megfogalmazta, ebben a korszakban milliók lépték át a küszöböt, s Tamási játéka, a Hullámzó vőlegény, vagy Illyés szatirikus komédiája, a Lélekbúvár sajátos hangokon szólaltatta meg az új társadalmi atmoszférában jelen levő belső mozgást, -kifejezve közvetlenül -v-agy áttételesen mindazt az örömöt, feszültséget, útkeresést, lélektani átrendeződést, ami ott rezgeti a lelkekben, a változó világban.

A magyar dráma a felszabadulás után szinte a „második napon” jutott jelentőségének -megfelelő szerephez, mert a színház nem csupán a nézőtéren, a közönséghez, -hanem a 'társadalomhoz, közéleti szituációban akart és tudott megszólalná. A nagy -felívelések ikésőlbb is akkor következtek el, amikor a társadalom élettani működésével azonos hullárnhosszon tudott szólni a színpadról a merész, világos, bátor írói szó. Így lehetett felszabadító, görcsöket oldó ereje 1953-től kezdődően, s 1956 -után Karinthy Ferenc, Sarkadi Imre, Illyés Gyula, Németh László, Dobozy Imre, Darvas József, Mesterházi Lajos színpadi műveinek. Nemcsak a Szélvihar vagy a Hajnali tűz, a Kegyenc is vagy A térképen nem található című riport-dráma is korszakot kifejező szellemi önvizsgálata volt a magyar társadalom valóságának, történetének, pontosan úgy, ahogy Sza-konyi -Károly később megfogalmazta: „A színház szertartás: lejálsszuk hibáinkat.” Ezt a történelmi -méretű társadalomlélektani átalakulást alapozta meg ez az időszak 1956 után és -ez folytatódott aztán abban a

151