Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 10. szám - Fábián László: Kisírt szemek Gabrielle-ért (elbeszélés)

tedrálishan, szeme 'ellőtt olyan fehérség lebegett, amely vakítóbb volt az érsek minden csipkéjénél, lassan, észrevétlenül fordította el tekintetét a meddő-sárga Valois Margitról abba az irányba, ahol akkor már úgyszólván igazinak vélt feleségót sejtette, aki Bellegarde oldalán állt, megint ez a OBellegarde; mondják azzal dicsekszik, hogy egy alkalommal csak azért nem érte tettben Gábriellé-lel a király, mert kiugrott az emeleti hálószoba ablakán, és most Henrik a katedráflásban emlékezni vél, mintha akkoriban a lovag kicsit sántított is volna, ám ez nem zavarja annyira, hogy már ne annak kieszelés'én fáradozna, miként szökhet el este vagy éjijei imajd az ünneplők közül, hogy Gaibrlielle-hez szaladhasson, és lerakhassa benne dinasztikus szándékainak -csíráit (az egyikből majd a bastard César növekszik), mert ez a látvány ha vakítja is, ellenállhatatlanul vonzza, s a legszebb d’Estrées fcisasz- szonynak pedig hízeleg a kitüntetés, mert ő viszont a tfhelemai jelszót írta magán- lobogójára: fais ce que tu vondras6 —

fehér gyolcsok közül fehérük most ez a test, méltóbb sosem lehetett a branto- me-i abbé7 tollára, aki béna testéből elengedi fürge szellemét, hogy illusztris hölgyeknek eredjen nyomába, izgatott fantáziája kiadja őket az utókornak, most ez a test valóban azokra a fóiiánsakra kívánkozik, sápadtsága meilétt mintha a szőke haj is fakóbb lenne, (fakóbb, -mint az ólom-fésűtől,) ujjún ezúttal is ott a gyűrű, miként a képen, amelyet nemrég, március 2-án kapott Henriiktől, de amelynek becsét azért át tudta érezni, ez volt az az ékszer, amit a király koronázásakor viselt, tehát jelképesebb bárminemű jegyajándéknál, amikor Henrik az -ujjúra húzta, nevetve -konstatálta, ih-ogy éppen jó, holott neki valójában finom, vékony -ujjacskái vannak, ám a terhességtől egy kissé mindene duzzadfafofo, később viszont imajd k-esztyűn lehet viselni, Henrik megcsókolta az általa földicomázott ujjat, Gábriellé beleborzongott ebbe a jegyesi csókba, a király pedig elmélázott, hogy netán valóban annak a százesztendős boszorkányüldözési szakmunkának van igaza, amely m-egcá- falhatatlanuil igazságként szögezi de, „minden -boszorkányság a hús ger-jedelméből származik, amely az asszonyokban telhetetlen,” ő pedig ezt a teOlhétet-lenSéget méltányolja, miit méltányolja! egyenesen imádja -bennük, egyáltalán, mindent imád bennük (a fejedelmi többesnék ezt a fura, harmadik szentélyű reminiszcenciáját úgyis korábban megajánlotta már Gabrielle-nek -gyűrűjével, tehát most nem furcsállotta, hogy így kívánkozott szájára), és ebben — tudta — elődje sem volt különb, a korábhi sorszámú Henrik odáig merészkedett, hogy időmként női ruhákban járt, izgatta az a bámulatos finomság, amely udvarának asszonyaiból áradt és szívesen -leutánoZta volna őket, ha rendelkezik fikarcnyi komédiás képességgel, de mert nem rendelkezett, hát csak összesúgtak mögötte, akik látták, és szívesebben vették volna, ha nem -látják, úgyis annyi mindent pletykálnak az udvarról, és még itt Gabrielle-nél sem tellett többre az emlékező királytól egy félszeg mosolynál, any- nyii-ra feszélyezte a történet, amelyet bizony sokat hallhatott -még mostanság is, azonban a meg gömböd y ödötrt kedves látványa hamar más irányba terelte figyelmét: ábrándozott egy kicsit a jövőről, egy kicsit Kelemen pápára8 gondolhatott, a fafejű hivatalnokra, aki annyira neheztel rá választása miatt, de ezt Gábriellé is tudta, hiszen az egész ország beszélte, s a kegyes -hölgy -mindig is kényes volt az áskáló- dókra, rettegett a hitszegőktől, „úgyszólván mindenkitől tartott és Párizsban nem érezte magát biztonságban, ha a király elhagyta a várost” (írta róla Monsieur de l’-Estoile), -ezért is lehetnek most itt együtt vi-dóken, noha -már a legkényelmesebb, a legsimább utazás is mérhetetlenül fárasztja —

ó holdvilágnál is halványabb Gábriellé, a lét titka a létezésiben rejlik, magyarázkodással meg nem világítható, ennél a pontos leírás is célravezetőbb; az a doktor pedig, a'ki olyan nyugtalanul ugrál föl fejpámád mellől, hogy minduntalan a nürnbergi tojását9 ilesagesse, vajon hogyan remélheti egyetlen percig is, -hogy indoklásai, kapkodó hanxtalbandái segítségedre lehetnek, mert Ite már belenyugodtál, veled -nem állhat -elő az a helyzet, amit Ronsard jósolt Hel-éne de Surgér-esnek: „Quan-d vous serez -bien viei-l-le .. .”19, mivel éppen a serez a legfcétségesebb minden pillanatban, és sápadtan és elgyötörtén imár nem vagy az az asszony, akit a-k-ik sze1044