Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - Fábián László: Kisírt szemek Gabrielle-ért (elbeszélés)
FÁBIÁN LÁSZLÓ Kisírt szemek Gabrielle-ért Most hát valóban (minidéin képzeletet felüilim/úllóan fehér ez a test, fehérebb, miként azt dirigykedve a félelmetes vertél yitárs madmoisille de Guise is elismerte: „ha fehér nylonban járna, az nyomban feketének látszanék hasain bőrétől,’’ fehérebb mint valaha is lehetett, füdött volt a tegmakulétlanabb púderban, de most az a száj, az a kacér mellbimbó is színtelen, amely oly ólónk piirossággal kapja el századok múltán is a néző tekintetét, ha megáll a Louvre-ban az ismeretlen festő, a foniai- nebleau-d Iskola reprezentánsának képénél, ennél a titokzatos, már-már borzongató és sokunk szemében visszás erotikát gyanítható látványosságnál, melynek aztán titkai valójában nem is ott rejlenek, ahová — valljuk meg — malackodásna is hajlamos fantáziánk helyezi, sőt, ellenkezőleg; óppenihogy az ártatlanságban, ha esetében egyáltalán az illendőség határain belül még 'kiejthető ez a szó, ám egy hölgy legalább annyiszor minden 'bizonnyal ártatlan, ahányszor viselés, Ibár éppenséggel a hót főbűn egyikének szemmel érzékelhető terhét viseli, jóllehet egyelőre (ott a képen) alakján misem látszik öbből, viszont 'annál több a mozdulatból, ebből a számunkra gyanúsnak tetsző gesztusból, amivel Julienne1 húga, Villars hercegné győződik meg az anyai öröm valóságáról, párnázott, majdhogynem duzzadt kezének ujjaival éppen az egyik kihívóan piros pontot, azít a vörösre hennázortt bimbót érintve, amely annyira szemünkbe ver, és a jéllképes értelmű érintés által még századokon át újra meg újra rossz (a valóságnál is rosszabb, ha ezt róluk lehet mondani) hírbe keverve önmagát és Gábriellé nővérét —• istenem, micsoda család, milyen orcátlan hölgyek; az egyik, a maubuisson-i apácakolostor főnöknője, tizenkettedik gyermeke (és .persze mind más apáitól) után űzetik csak él, akkor viszont csúfosan, kolostorából —, minitha nem lenne nekik amúgy is éppen elég, amit már Párizs szerte (azazhogy: országszerte) beszédnek róluk, magának a vadászruhás IV. Henriknek mondta egy hajós, miikor a Szajnán vitte át és nem ismerte föl: „A király derék ember, de van egy rossz ringyója, akit kitart és aki mindnyájunkat tönkretesz,” és Henrik csak szórtűan ráharapott alsó ajkéira, nem vette védelmébe Gábriellé-jót, úgy kell az ilyen királynak, aki álruhában kosHat az igazság után, mert annak bizony csak efféle igazságok jutnak, tehát Julienne gesztusa a képen vajmi keveset ronthatott már hírükön, ezt gondolta — minden bizonnyal — maga a festő is, amikor ilyen kétes értékű jelképre bízta közlendőjét ifündőző modelljéről, a hófehér Gabrielle-ről — most azonban még annál is fehérebb ez a test, mint amilyennek Henrik kilenc esztendeje egy novemberi napon megismerte (Bellegarde istallómes- ter jóváírtéból)2, és merít iNavarrában sem igen vitatták az orhis terrarum est speculum iudi elvért3, nyomban játszani is kezdétt, tehát király létére is megfelelt a Bordeaux-i polgármester'1 malidét és dicséretet kotyvasztó megállapításának, „cha- sque hőmmé porrte ilaiforme emtiére de l’humanine condition,” Bellegarde miatt pedig csipetnyi lelkifurdalást sem érzett, mondván: egy ilyen szép és nemes lovag, ráadásul a király kedved tje, hogyne találna magának vigasztaló karokat, igaz, azok nem lesznek ilyen fehérek, ám oly ritkán nyílik alkalma az embernek éppen eme fehérség csodálatára, hiszen a test örömeire az éjszakát jelölték ki a szemérmes személyű istenek, Henrik pedig hitit benne, legalább ennyire Luther megtanította, hogy szabad örülni a testnek, a gyönyörnek, s amikor két évvel Gábriellé fehérségének fölfedezése után el kellett szakadnia a nagyszájú szerzetes tanaitól,5 ezt az örömet visszatartotta megújított katolicizmusában is, rágondalt a Saint-Denis ka1043
