Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Baránszky Jób László: Schéner Mihály vállalkozása (tanulmány)
is elszakítani: — „Felutaztak. Ide. A kedvemért.” — Mármint a muzsikusai, a csabaiak. — Nagynehezen helyet kapott a meglehetősen zsúfolt teremben, s most ott folytatta a kezébe nyomott katalógusokon a rajzos dedikálást Látszott, hogy kedvét leli a figuráiban, biztos a keze, hibátlan, ép, egész, mindaz, ami a keze alól kikerül. — Csak inni nem ivott együtt a rákoccintókkal. Derűs öniróniával tért ki a ka- paoitálás elől: Én már megittam a magam porcióját egész életre. — Célzás volt ez a háromkalapos korszakra, amikor nem egyszer Krúdy-módra indította útnak a kocsit, amerre a kedve szottyant, nem törődve vele, mit mutat az óra a pálya végén. — Vajon tudta-e, hogy hova indul? Ügy érzem, be kellett mutatnom emögött a közösségi-tárgyi jellegű, szinte sze- mélytelenített életmű mögött az egyéniséget, a mögötte rejtőzködve eltűnni látszó egyszerre kalandos, s makacs, hírrel, hírnévvel, gonddal, fáradtsággal, költséggel nem törődő, csak az ügyet szolgáló puritán egyéniséget, akitől mi sincs távolabb, mi sem idegenebb, mint a rátarti nagyképűség, az alkotásaira büszke művészgőg. Ez objek- tivált, intenzivált jelrendszer mögött ezeknek a formáknak, életformáknak az alázatos tisztelete áll. Ez biztosítja a rangjukat és hitelüket. Mert a mű mindig csak számláló, számbavehető, számítható, de a világnézet, a magatartás, a személyi hitel az, ami benne kifejezésre jut, az a nevező, amely az értékjelentést meghatározza, a fontos. A magatartás. Schéner Mihály reneszánsz-ember, tervező és kétkezi mester, műves mester, akitől nem idegen semmiféle feladat, semmiféle anyag, alázatosan áll a világgal szemben, kicsi és nagy iránt egyforma szeretettel, s ekként jósággal és derűvel, olykor eltűnődve, de mindenkor megértőn, fájdalmas megrendüléssel, játékos vigasztalás derűjét kívánva ennek a gondterhelt, fájdalmas arcnak, a mai világ arcának, a vonásaira varázsolni. A huszár az ő emblémája, hetyke bajuszával, zömök magabízásával, kerek koponyáján vitéz csákójával — de nem egyszer fej nélkül, mint egykor az obsit-fotografiákon. Csak az ő huszárjai nem várják már az odaragasztását, örökre elvesztették azt azokon a csatatereken, amelyeknek alkonypírja, lángja, vérpirosán ott dereng mögöttük háttérként. A letűnt Európa csataterein pazarló módon szétszórt huszár, a magyar nép színe-virága, a vakmerőn halálfélelmet nem ismerő, halálba rohanó, oktalanul gépfegyver kaszasuhintására rendelt magyar típus, típusa a magyarnak... Amely eltűnt a történelem színteréről. — „Hol vannak a huszárok?” — kérdi a vereslő égháttéren keresztülhúzódó kézírás. — „Tisztelet a huszároknak” — vallja szinte tüntető anakronizmussal a másikon. — Egy korszak, amely a kor esztelen lovagi harcainak századokon át szimbóluma volt. Feledésbe merült azzal a lelkülettel, amelyet képviselt. Ennek a történelmi kultúrjelenségnek, ielkü- letnek a jelrendszeréből nőtt ki Schéner Mihály magyar szürrealizmusa. A méltóságteljes parasztfigurák, presbiterek, bírák, pásztorok, betyárok és pandúrok, mind ugyanaz a fajta, ugyanaz a sors véste keményre arcukat, edzette hajthatatlanra, keményre derekukat. Ezek fölött lebeg pusztai délibábként a Babaszerető, valamint a Dorottyás kocsi, valamiként ezek előkelő zárkózottságának vonalrendszerében rajtuk ' a sok játékosságában is artisztikus, csillogó acélfigura. Egy történelmi nemzeti élet81
