Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Radics Viktória: Határáttörés (Nádas Péter színházi esszéiről)
„komplex-pregnáns észlelet”, melyben érzelem és értelem összefonódik, szemben a teoretikus és ideologikus észjárás erotikamentességével. Nádas „szexualizált szöveget” (Derrida) ír, melynek különös jelentősége van a művészet funkcióvesztésének, a megakadt kommunikációs folyamatból adódó impotenciájának a korában, amikor a műalkotás aktív befogadót kér és fogyasztót kap — filológusok, kritikusok személyében is —, amikor erről a mi legszemélyesebb életünkről beszél(ne), ám a közönség elzárkózik — fél — tőle. Nádas Péter számára a műalkotás: létélmény. Ami korántsem jelenti, hogy ezek az esszék híján lennének az intellektualitásnak, hogy impresszionisztikusak, afféle élményskiccek; nem; Nádas a létezés drámáját akarja: a konfliktust, a határhelyzeteket, a számvetést. Mert ami van: peshedt. Giccs-színházban vagyunk, a kizökkent idő sarkába szorítva. Békák, gyíkok és kígyók mászkálnak mindenfelé — idézzük az idézetet a Vagyunk című kötetnyitó, remekmívű-csalafinta esszéből (ars combinatoria — illik rá a műfaj egyik meghatározása), s az utolsóból is egyet, Harag György mondását: Nem, a körülmények nem alkalmasak. A magyar színház hatvan évvel van elmaradva a saját idejétől. És félek, hogy nincsen idő. Ettől eddig terjed a kötet íve? Nem; ez csak az egyik partner, a magyar színház beszéde volt. Ám Nádas túllát a határon, meghallja a másikat, a másmilyent, még ha az cáfolja is ezt a va- gyunk-ot. És itt kezdődik az igazi dialógus. Hisz lehetséges — van, ahol van! ha a képzeletben is — olyan színtér ahol nem festett díszlet, patetikus deklamáció, plüss és bútorkárpitnak való mintás velúr, politikai publicisztika és morális puffogás árad-mered a nézőtér felé; olyan színtér, mely nem kendőzi el saját lomjait vagy szürke ürességét, s nem hízeleg a nézőknek, mintha az ő fejükben nem is ilyen koszos fényű, homályos bugyor tá- togna. A mai, élő színház A és B-je: Artaud és Brecht — és nem romantika, és nem naturalizmus. Brecht abban, hogy a színház nem látványosság, hanem a látványosság gondolat — írja Nádas Berlinből —, Artaud abban, hogy — idézi Witkiewiczet — amikor az ember kijön a színházból, az az érzése kell hogy legyen, hogy valamilyen furcsa álomból ébredt, amelyben még a legköznapibb dolgoknak is különös, kifürkészhetetlen varázsuk volt. Azért A és B, mert az a bizonyos lényeg között van, Eros és Logos, képzelet és valóság interferenciájában, színtér és nézőtér között, s ezt a köz-teret a hagyományos kulcslyuk-színház nem tudja létrehívni; igen, jól mondja Grotowski, prostitu- lált-színház, hősöket, kínál és meséket árul, ne venné észre a kedves közönség, hogy romok oromfalai között kódorgunk, térdig a hajdanvolt eszmék és világképek törmelékében. Túlélők, bohócok. Az elementáris cinkosság megteremtése színtér és nézőtér között, ami Nádas szerint a színház egyik fő funkciója (kellene hogy legyen): túlélők és bohócok közös lélegzetvétele ugyanarra az ütemre. Tudni-érezni: ez van, így vagyunk, mindnyájan. Ehhez viszont önismeretre van szükség, tehát tükörre. Brecht-i és Artaud-i tükörre egyaránt, mondhatnánk feltételesen, a „címkézés” tudatában; a nevek itt kereszteződő szempontokat jelölnek, csomópontokat, melyekről szólni az esszéírónak tehetsége és bátorsága volt. A kötet íves-pilléres felépítésű. Az első három esszé a magyar színház pocsolyaszagát, a brooki értelemben vett „Holt” színház szimptómáit érzékelteti. Amire nincsenek elég súlyos szavak. S e szimptómák szimptomatikusak: ha rossz a színház, akkor ez azt is jelenti, hogy a társadalomnak valamilyen felderítendő betegsége van, amivel nem mer, nem akar szembenézni: színészkedik, maszkot ölt. PEDIG AMIKOR MINDEN THEATRUM — KlVÜL-BELÜL, TUDATOSAN ES TUDATLANUL —, AKKOR AZ IGAZI SZÍNHÁZ A MASZK LEVETÉSÉNEK KÖZTERE, VAGY LEGALÁBB A MASZK FÖLMUTATÁSÁÉ: AZ ARCOK NEM ARCOK — MASZK. 1012
