Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Radics Viktória: Határáttörés (Nádas Péter színházi esszéiről)
Ezzel szemben a magyar Shakespeare-bemutatóknál fal feszül a nézőtér és a színtér között, olcsón romantikus gesztusokból, historizmusból és az illuziószínház egyéb kellékeiből szőve. S végül is mindenki egyedül marad, saját bugyrában: néző, színész, rendező, dráma, előadás, s leginkább: Shakespeare. S talán ez a legnagyobb színházi bukás. Aminek semmiképp sem Shakespeare az oka — bizonyítják az esszéíró dialógusai a drámaszövegekkel és egy berlini színrevitellel. Persze a hivatalos színházi mechanizmus nem szívesen néz önnön tükrébe: fél az egérfogótól. A Don Carlos-esszében a drámaszöveg és az előadásmód olvasatát állítja párbeszédhelyzetbe Nádas, az igazi és a magyar Schillert; a „fordítás” rossz: nem azért, mert aktualizál, hanem mert ez az aktualizálás szimplifikál: a politikai szálakat vonja ki a Don Carlos gazdag szövetéből, homo politicussá silányítva nézőt, színészt, Posa márkit, Schillert. S ezzel — legjobb szándékai ellenére — ugyanazt teszi, mint ami ellen harcol: bezár. Maszkot ragaszt az arcra. Ám az esszéíró, minthogy felismerte ami van, szabad. A határon túl a színpad már nem leplezi önmagát. Üres, szürke: olyan, amilyen. S nincs határfal a színtér és a nézőtér, a benn és a kinn között. A színész és a néző között. A néző tudja, hogy csak színész, a színész, hogy csak néző. Ami a berlini Deutsches Theater színpadán kimozdít erről a holtpontról, a történelem vibráló holtpontjairól, az a gondolat. B. Nem az ideologikum, a filozo- téma, hanem a testet öltött — erotizálódott — gondolat. Az esszéíró azonban, onnan a peremről, a bizonytalanság tudásával, ami nyitottá teszi, tudja, hogy minden igazságot csak két ellentétes vonal viszonylatával. És a gondolatok népszínháza után egyetlen emberi test érzelmeinek magánszínházába vezet bennünket. A Miron Biatoszewski esszé, akár a Vagyunk, a Taganka, fények és az Anna Margit bohócai, e határműfaj határváltozatát, a (nemcsak a kifejezés szintjén) me- taforizálódott esszé típusát példázza. „Az esszé... sajátságos kalandozás a metaforán át a fogalomig és vissza, az ingadozás kalandja a metafora mint ,testélmény’ és a fogalom mint ,ontológiai testanalízis’ között” — írja Jovica Acin. Az említett esz- szék eme kaland legveszélyesebb szakaszáról szólnak. Ahol már nagyon nehéz a beszéd. Semmi más: lélegzetvétel, ütem. Mint Biatoszewski, valamennyien túlélők vagyunk, csak mi nem tudjuk. Nem láthatjuk az ő színházát; nem jutott át a határon. A kötet két figyelemreméltó magyar produkció elemző-értelmező bemutatásával ível tovább. Nem vissza a magyar színházhoz: tovább, a határon túlra, a Másra is kitekintett — nem önkörében agonizáló — színház felé. Közép-Kelet-Európa theatrumában a történelem különös komédiákat rendezett. A forradalmi megváltás ideológiája s megváltás helyett ez ideológia véres suhintásai; politika mint remény, majd mint végzet; a baloldali gondolkodás fényes föllendülései, bukásai és görcsös nekigyürkőzései olyan élő hagyományaink, melyekkel minden itteni színháznak számolnia kell. Nádas Péter esszéinek is van egy ilyen történelmi-politikai vonatkozású szála — a többivel szorosan összefonódva! — ahol- is számol „a közép-kelet-európai ember érzelem- és gondolatvilágának archeológiájával” (Végei), ám nem kelet-európai, hanem európai ember módján. Számára nics „politikai színház”, illetve a politika csak a polifonikus színházi dimenzió egyik hangjaként érvényes. A Witkiewicz-előadásban is az áthatások rendszerét figyeli. A szín sötétlila bugyra — az őrület szeánszának színtere — itt történelmi és antropológiai-individuális pince egyaránt. Az esszéíró szeme megint a kereszteződéseken: az ideológiai és pszihikus botrány keresztjén. A „nem-euklidészi dráma” (Witkiewicz) tartományában. Akárcsak Dosztojevszkij—Wajda: Ördögök című műve, melynek kaposvári előadásáról írva a magyar színház egy lehetséges fejlődési vonalát is felvázolja Nádas. Olyan színházszerű színházét, mely legmélyebb — tehát legnehezebben kifejezhető — problémáinkról olyan új színházi nyelven tud szólni — tehát a díszlet 1013
