Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Kulin Ferenc: Kölcsey nemzetfogalmai (tanulmány)

hajlamú szentimentális költő megtorpan ennél a kérdésnél. A bölcselő legnagyobb érdeme viszont éppen az lesz, hogy el tud rugaszkodni a költői alapállástól, s vizsgálódása tárgyává az eszme és a szubjektum problematikus viszonyának genézisét teszi. Hogyan illeszkedett a magyarság Európába; miért kényszerült megtagadni ősi életformáját, erkölcseit és szokásait; mennyire tudta elsajátítani a Nyugat politikai elveit és kulturális értékeit; egyáltalán, minő viszonyban áll egymással a Keletről hozott örökség s az antik-keresztény kultúra — ezek azok a kérdések, amelyek a Nemzeti hagyományok íróját foglalkoztatják. A kérdésre adott válaszai meggyőzőek, ám újabb ellentmondással terhesek. Ítélete szerint sem a kereszténység szellemét, sem az antik kultúra értékeit nem tudtuk elsajátítani. A kereszténység amely „utat ugyan az ég felé mutat, de egyszersmind az emberi lelket romlottságának és kicsiny voltának hathatós éreztetése által poriglan nyomja le”, elérhetetlen eszményeket állított a „nyers ifjúságban, csapongó indulatok közt zajló emberfaj” elé, s így ahelyett, hogy erősítette volna a nemzeti közösséget, csak megosztotta azt, mert az új vallás és a pogány örökség spirituális ellentéte mögött a művelt kevesek s a műveletlen sokaság ellentéte feszült. Különben is: „Keresztyén vallás és európai tudományos kultúra egyenlően kozmopoli- tizmusra törekednek”, s ez is érthetővé teszi, hogy „az a kirekesztő, saját centruma körül forgó, de egyszersmind lelket emelő nemzetiség, mely a hellének tulajdona volt, Európában nem találtatik”. S mindemellett a rómaiaktól sem jó úton kezdtünk tanulni. „Ahelyett, hogy segédüknél fogva tulajdon körünkben emelkedtünk volna, szolgai követésre hajlottunk; ahelyett, hogy az ő szellemöket magunkba szívtuk és saját világunkban sajátunkká tettük volna, az ő világokba költöztünk által; de ott egészen fel nem találván magunkat, honunk felé visszapillognunk, s örökre megoszlott képzelettel itt is, ott is idegenek maradunk.” Végül is: európaiságnak és magyarságnak nem sikerült szervesen egymásba ötvöződnie. „Kereszténység, politika és tudomány sokképpen közelítették magyarainkat európai szomszédainkhoz; saját státusalkot- vány, nyelv, szokások és kölcsönöns idegenkedés sokképpen visszavonták tőlük. Így történt, hogy sok európai színt vettek fel, s egyszersmind sok nemeurópait megtartottak.”

Lám, bármennyire igyekszik is Kölcsey művelődéstörténeti keretek közé szorítani vizsgálódását, végkövetkeztetése lényegesen általánosabb érvényűimért nemzetfogalma itt már nemcsak a nyelvi-kulturális^ ha- nem a politikai közösségre is utal. Híres programja — mely szerint a „való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni” — logikailag ugyan következetes visszatérést jelent a tanulmány_esztétikai kiindulópontjához, de filozófiai értelemben, azaz a többdimenziójú problémaelemzéshez képest nem kínál megnyugtató megoldást. Hiszen ha siker koronázná is a népköltészet felé való fordulást, ha a köznépi dalokból valóban feltárható lenne a magaskultúrából elveszett nemzeti hagyomány, ez csak az egyik feltételét jelentené az évszázadok során eltorzult nemzeti jelleg korrekciójának. Státusalkotvány és szokások különbsége s a kölcsönös idegenkedés e tanulmányában nem érintett okai ettől még egyáltalán nem szűnnének meg, következésképp a legnagyobb feladat: az autonóm nemzet individuum integrálódása Európában változatlanul megoldatlan maradna. A Kölcsey-filológi- ában mindeddig fel nem tárt problémáról van szó: a Nemzeti hagyományok szerzője olyan ellentmondással találja magát szemben, amely az esztétikai nemzetkoncepcióban elvileg sem feloldható. S nem szoktuk eléggé hangsúlyoz970