Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Kulin Ferenc: Kölcsey nemzetfogalmai (tanulmány)

ni a Kölcsey-program hatásának paradoxonét sem. Azt a tényt ti., hogy amíg a Nemzeti hagyományok irodalomszemlélete hosszú időre áthatja kritikánkat és a szépirodalmi gyakorlatot, maga Kölcsey már a következő években írott nagy tanulmányaiban elmozdul erről az álláspontról, s hamarosan túl is halad a nemzeti problematika esztétikai szemléletén. Már a Körner Zrínyijéről írott kritikájával is figyelmeztet: a művészet egyetemes követelményei, s egy műfaj különös törvényszerűségei felette állanak a nemzeti érzület értékszempontjainak; a komikumról szóló fejtegetései pedig éppenséggel új összefüggést állapítanak meg a művészet egyetemi törvényei és a nemzeti tematika között. Az a tétele, mely szerint „hogy magyar komikusok legyünk, itthon kell a komikumnak forrásait felnyitni, s hogy a tárgyukat a jelenkor életéből merítő komikusok állnak a nemzetiség saját vonásaival legszorosabb egyesületben;” — lényegében az irodalom társadalomkritikai funkciójának a kitüntetését jelenti. Ez a felfogás természetesen nem irányul a hagyománykultusz ellen, de az is nyilvánvaló, hogy a műalkotás nemzeti jellegét most már nem elsősorban a múlthoz való viszonya alapján minősíti. Kölcsey irodalomszemléletének módosulása mögött — mint tudjuk — nemzetfogalmának demokratizálódását konstatálhatjuk. A Mohács című emlékbeszédében, melyet közvetlenül a Nemzeti hagyományok után vet papírra — a nemzeti lét legsúlyosabb problémáját már nem a magyarság és Európa, hanem a magyar nemesség és a magyar nép beteg viszonyában látja, s mind a hagyomány, mind a jelen tekintetében elveti a nemesi nemzet fogalmát, olyat állítva helyébe, mely „az egész néptömeget együvé köti”. „Mert hol a paloták urának őse győzött, vagy halt, ott győzött és halt a kunyhók lakójának őse is.”

Azt az utat, amelyet a nemzettel való érzelmi azonosulás kísérletétől idáig tett meg Kölcsey, a liberális magyar nemesség egész élcsapata végigjárta. A felvilágosodás kora kultúra-centrikus nemzetkoncepciójának fejlődéstörténete lényegében le is zárul a himnusz költőjének az 1820-as évek végén írott tanulmányaival. Az eszmei harc, amit e koncepció hívei, illetve kimunkálói vívtak ellenfeleikkel, sem rövidnek, sem könnyűnek nem mondható, a későbbi fejlemények felől tekintve azonban irigylésre méltóan egyszerűnek tűnik. Vagy azért, mert egyértelműen elhatárolódtak egymástól egyfelől a provincializmus, a nacionalizmus és az arisztokratikus kozmopolitizmus, egyszóval a szellemi reakció, másfelől a civil nemzeti ethosz ideológiái — vagy pedig azért, mert a haladás és a reakció antinómiájával nem jellemezhető nyelvi és kulturális csatározások távol zajlottak a politika színtereitől. A harmincas évekkel új korszak kezdődik a magyar nemzeteszme történetében. Az etikai, a történetfilozófiai és a szociális elvek közös nevezője megmarad, de az arról fölszárnyaló politikai törekvések fokozatosan éleződő konfliktusa a reális nemzeti egység távoli lehetőségét is bizonytalanná teszi. 1832 decemberében, amikor Kölcsey Szatmár megye országgyűlési követeként Pozsonyba utazik, még mit sem sejt arról, hogy egy most kezdődő eszmei küzdelem legkritikusabb frontszakaszába került. Nem tudhatja, hogy a reformtábor két vezéralakja, Széchenyi és Wesselényi egymástól már elhidegülve érkeztek a diéta színhelyére, s hogy eszményi barátságuk megromlásának éppen az az oka, hogy a nemzeti létkérdések megoldásának módját illetően nem értenek egyet. Lényegében azonos célok vezérlik mindkettőjüket, csakhogy Széchenyi a kormány iránti bizalom, Wesselényi a kormánnyal szembeni bizalmatlanság jegyében dolgozza ki a taktikai elveit. Ám hamarosan kiderül, hogy e látszólag csupán aktuálpolitikai nézet- eltérés mögött magyarságélményük és történelmi helyzettudatuk kíbékíthetet871