Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Kulin Ferenc: Kölcsey nemzetfogalmai (tanulmány)

nék. Az egyetemes megértésre törekvő szemlélet, s a konkrét-különös nemzeti lét követelményeihez igazodni akaró szellemi magatartás ellentétes irányú eszmepályákra kerülnek, de — és itt mutatkozik meg szellemi alkatának legjellemzőbb tulajdonsága — Kölcsey nem tűri tartósan ezt a feszültséget költői és bölcselői énje között. A Rákóczi hajh lázadó indulatát visszafojtja lelkében, s a nemzeti közösséggel való érzelmi azonosulás kifinomultabb, spirituálisabb módjait próbálja kialakítani. Gyakorolgatja a románc műfaját, mert alkalmat keres arra, hogy a hűség, az önfeláldozás elvont morális példáival is a nemzeti történelem irányába terelje képzeletünket, és a népdal tónját igyekszik elsajátítani, mert szeretné belülről átélni a még izolálódott, el nem idegenedéit személyiség naiv közösségtudatát. Művészileg csak az utóbbi törekvése bizonyul eredményesnek, de eszmetörténeti értelemben egyenrangú kezdeményezésekről beszélhetünk. A románcok is, a népdalok is ugyanazt készítik elő a költői gyakorlatban, amit majd a húszas évek második felében írott bölcseleti és kritikai munkái fognak kiteljesíteni: a nemzeti tudat különböző szintű és minőségű elemeinek arányosítását, a szemléletileg már korszerűtlen, de érzelmileg még hasznosítható mozzanatainak integrálását egy új típusú esztétikai élményben.

Fontos hangsúlyozni itt az újszerűséget, mert Kölcsey miközben a nemzeti elkötelezettség anakronisztikus formái helyébe életképes magatartás- eszményt törekszik kimunkálni, esztétikumfelfogását is gyökeresen megújítja. Ebben az új felfogásban a szépnek már nem az a rendeltetése — mint Kazinczy szemléletében volt —, hogy méltó tárgyul kínálkozzék a köznapiság fölé emelkedő, kontempláló tudat számára, hanem hogy az egész személyiségét áthevítő sugárzásával, megrendítő erejével nemes tettvágyat ébresszen. A széphez való effajta viszonyulás csak formailag hasonlít a deákos klasszicizmus esztétikai didakticizmusához, mert abban a konkrétan megjelölt erkölcsi elvek, itt viszont a szuverén individuum belső törvényei jelölik ki a cselekvés programját. A nemzetének elkötelezett autonóm személyiség ideálképét teoretikusan csak később, a Nemzeti hagyományokban, a Celesztinában és a Parai- nesisben körvonalazza, de költői gyakorlatában már most megvalósítja azt. Nem a románcokkal, s nem is a népdalokkal, mert végül is sem az erkölcsi példázatok modora, sem a naiv személyesség maszkja nem alkalmas az autonóm individuum megszólaltatására. Célját igazán csak a Himnusszal éri el. Nemcsak azért különleges bravúr ez a vers, mert az etnikai közösséghez fűződő érzelmi tartalmak legősibb és legmodernebb változatait képes ötvözni a politikai nemzettudat oly végletesen ellentétes elemeivel, mint a dicső múlt kultusza és a történelmi katasztrófákért vállalt osztályfelelősség, de azért is, mert ebben a nemzetteremtő lírai aktusban végre sikerül feloldani gyötrő magánélményét. Igaz, ez a siker lélektani értelemben csak pillanatnyi, s a nemzeti elkötelezettség lírai formáját teljességgel kimerítő költő e szerepkörén túllépve törvényszerűen bele kell zuhanjon a Vanitatum Vanitas nihilörvényébe, de a lírikusként egyszer már megélt tapasztalat a nemzet ügyével való azonosulás lehetőségéről véglegesen meghatározza a még sokszor válsággal küszködő Kölcsey filozófiai és politikai tájékozódásának irányát.

Mi lehet a magyarázata annak, hogy a nemzet eszméje fel tudja emelni a lelket a hétköznapiság köréből, de nem képes ebben a magasságban megtartani? Pusztán pszichológiai törvényszerűségek hatnak itt? Vagy magában az eszményben, a nemzeti jelleg fogalmában rejlik az ellentmondás, amely a vonzás és taszítás mechanizmusát működteti? Az önelemző, pszichologizáló

969