Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Kulin Ferenc: Kölcsey nemzetfogalmai (tanulmány)

vészi szolgálatát, s ebben a szellemben fogant az Erdélyi Múzeum drámapályázati felhívása csakúgy, mint Katona drámája: a Bánk Bán. S ha meggondoljuk, hogy a világfi Széchenyi is ekkor jegyzi el önmagát nemzetével: jól látható, hogy a legnagyobbak gondolkodásában immár nem a politikailag motivált nemesi nemzetkoncepció ideológiája, s nem is a tökéletesen apolitikus nyelvi nacionalizmus fejlődik tovább, hanem a nemzet fogalmának egy merőben újkeletű, pszichológiai érdekű felfogása, amely mögött már nemcsak közösségének perspektívájával, de önmagával: lelki-tudati diszpozícióival is elégedetlen, érzelmi és erkölcsi válságba sodródott individuum áll. Ennek a személyiségválságnak igazi mélységeibe — Széchenyi Naplója mellett — éppen azok a versek — s a velük egyidőben írott levelek — világítanak be a legmélyebben, amelyeket Kölcsey írt a „Rákos nimfájához” című költeménye előtt. A vers jól ismert utolsó sorai: „De néked élni kell, ó hon, / S örökre mint tavasz virulni, / Ah mert omladékáidon / Reszketve fognék szétomlani / Hazám, hazám!” — arról tanúskodik tehát, hogy Kölcsey is megpróbálkozik a hazához tartozás élményének patetikus felfokozásával úrrá lenni „lélekvesztő szenti- mentalizmusán”. A Rákos nimfájához egyúttal arról is árulkodik, hogy a válságból való érzelmi felszabadulásnak még csak iránya van, de tárgya nincs. A költő hazaélményéről most még nem derül ki több, mint hogy többre becsüli a szerelemnél; hogy ez az érzelmi ajzottság képes-e az egész személyiség felemelésére és átformálására, az viszonylag hosszú időre bizonytalan marad. S nemcsak az olvasók előtt, de Kölcsey számára is. S ez a bizonytalanság alighanem nehezen összebékíthető természetükkel — tudniillik a fiatal Kölcsey műveltségének és alkati vonásainak, illetve a nemzeti eszme történelmileg kialakult ideológiai vonzatának ellentétével — magyarázható. Arról van szó, hogy a szentimentalizmuson túljutó költőt elemi erejű tettvágy feszíti, de a közösségi, pontosabban a nemzeti érdekű cselekvésnek az a fajta eszménye, amit a nemesi oppozíció politikai örökségéhez tapadó barokkos-heroikus — tehát erőszakelvű — nemzeti ethosz kínál, éppen Kölcsey személyiségválságának éveiben vált végképp követhetetlenné. Objektíve is, hiszen a most született Szentszövetség hosszú időre megpecsételi az egyébként is megosztott, s többségében a legelvtelenebb kompromisszumokra hajló nemesség ellenzéki hajlamainak-tö- rekvéseinek a sorsát — és szubjektíve is, mert az idealista német filozófia hatását (Herder evolucionista történetszemléletét, Kant etikai idealizmusát és Fichte értelmiségi tettfilozófiáját) asszimiláló Kölcsey — miként a Töredékek a vallásról című értekezése bizonyítja — mindenfajta politikai célzatú erőszak történelmi értelmét és erkölcsi igazolhatóságát tagadó álláspontra jut. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy három esztendőnek is el kell telnie, amíg ismét nemzeti tárgyú verset ír, ám hogy a Rákóczi hajh című költemény tanúsága szerint éppen annak a nemzeti-politikai örökségnek az érzelmi elsajátítására tesz kísérletet, amelynek folytathatóságában maga sem hisz, s amellyel szemben most már történetfilozófiai és etikai érvei is vannak ,— nos, ez a paradoxon legalább is kérdéseket vet fel. Nem a kurucos-szabadság- harcos hagyomány aktualitása mellett tesz hitet, a költemény ihletének szembetűnő rokonsága a nemzeti-függetlenségi eszme militáns tartalmaival azonban arra figyelmeztet, hogy az evolucionista történetszemlélet hatását sem tekinthetjük világképe egészét átformáló erejűnek. Az alaposabban általa most még nem elemzett, de annál mélyebben átélt nemzeti problematika nem fér el ebben a világképben, de ez utóbbi sem rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek az evolucionista történetszemlélet bölcseleti felülbírálására késztet968