Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 9. szám - Krasznahorkai László: Csapdás Rozi (elbeszélés)

anyókákat, szinte hallottam az álmaikat őrző faliórák lusta ketyegését, s orromat mintha langyos tésztaszag csapta volna meg .. . Hirtelen kivilágosodott a szóban forgó ajtó melletti ablak üvege, s tudtam, itt az alkalom, hogy megbizonyosodjam mindarról, ami már első találkozásunk alkalmával is olyany- nyira lázba hozott. Szívem a torkomban dobogott, amikor elértem végre az ablakig, s mert úgy képzeltem, a legkevésbé akkor lepleződöm le, ha az ablak alsó felén próbálok belesni, leguggoltam, és úgy emeltem fel a fejemet — lassan — a világosságba. Egyetlen tágas helyiség volt, két hatalmas, utcára néző ablakkal a túloldalon, a mennyezetről egy csupasz égő szórta a fényt; az ajtó mellett egy hokedli állt, rajta lavór, mellette vizeskanna, s leszámítva egy óriási, súlyos íróasztalt meg a közelében valami farönköt, mely két olvasólámpával volt élesen megvilágítva, mindössze ennyi volt a berendezés; se szőnyeg, se függöny, se székek, se ágy, csak ez az első pillanatban sivárnak tűnő, mégis nyilvánvalóan felszabadító tágasság. Szerencsémre Szabó éppen háttal állt nekem, félig az íróasztalnak dőlve, így nyugodtan, kockázat nélkül leltárba vehettem mindent. Már vagy egy perc is eltelt, s még mindig nem történt semmi; nem láttam az arcát, így nem tudhattam, alszik-e, vagy éppen néz valamit. Prémes télikabátja, amit mégcsak ki sem gombolt magán, furcsán meggyűrődött amúgy is görnyedt hátán, mintha púpos volna. Aztán hirtelen megmozdult, megkerülte az asztalt, majd sietve feljegyzett valamit egy darab papírra, s pontosan ugyanoda tért vissza, ahonnan az előbb elindult. Tanácstalanul bámultam befelé, még a legszükségesebb óvatosságról is megfeledkezve, mert ez a hosszú mozdulatlanság, majd ez a hirtelen kapkodás teljesen érthetetlen volt előttem. Lassan azonban rájöttem, hogy az élesen megvilágított farönköt nézi, és időnként újra és újra feljegyez valamit az asztalon heverő papírlapokra. Először úgy gondoltam, a talány nyitja, ha megértem, vajon mi lehet ebben a farönkben, mely figyelmének ilyen megfeszítésére kényszeríti; nem is farönk volt voltaképpen, hanem egy fatörzs körülbelül háromnegyed méteres darabja, amely — ezt tisztán láthattam az erős fényben •— szinte teljesen elkorhadt már. De végső soron mégiscsak az időnkénti jegyzetelés vezetett félre, egészen addig, míg vagy tíz perc elteltével belém nem hasított a felismerés. Ez alatt az idő alatt ugyanis nem láttam mást, mint három-négy ismétlődő mozdulatot, ahogy megáll a fatörzs előtt s hosszú ideig feszülten nézi, majd ahogy hirtelen megkerüli az asztalt s felír valamit egy szelet papírra; így ment ez szinte vég nélkül — lehajlás — egy pillanatnyi csend — visszatérés — hosszú várakozás — majd jegyzetelés, és újra és megint elölről, anélkül, hogy akár csak egyszer is megváltozna a sorrend, anélkül, hogy akár csak egyszer is kizökkentené valami ebből a különös fegyelemből. Ekkor hasított hát belém, hogy mindeddig egy ostoba félreértés foglya voltam csudán, mert valójában egy leírhatatlan szertartás, ama kényszer tanúja vagyok, mely Szabót világunk rituális kifejezésére sarkallja, voltaképp egy puszta forma végtelenül finom kidolgozására, amikor már majdnem tökéletesen mindegy, mely mozdulatokat választja ki a lehetségesek közül, és melyek azok, amiket végleg elutasít. Az eddigieknél is nagyobb izgalomban surrantam hát le a lépcsőn s bújtam meg odalent az udvar végében, amikor észrevettem, hogy az órájára néz, majd lassan az ajtó felé indul. Megvártam, míg kijön a gangra, lemegy a lépcsőn s kilép a kapun az utcára, majd szívósan a nyomában maradtam, nehogy egy percre is elveszítsem szem elől. Amikor pedig benyitott a Főtér mögötti önkiszolgáló étterem ajtaján, úgy döntöttem, csak nyerhetek azzal, ha egy vacsora ürügyén közelebbről is megfim