Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - Krasznahorkai László: Csapdás Rozi (elbeszélés)
gyelhetem. Szabó — így, ebben a vakító világosságban — annyira lekötötte a figyelmemet, hogy túl későn jutott csak el a tudatomig Rozi néni barátságos kérdése, amikor átnyújtotta az ételt („Moziba vótál, fiam?”), hogy mire válaszolhattam volna, már vissza is fordult a konyha felé, mert egy újonnan érkezett vendéget kellett kiszolgálnia. Nem volt igazán étvágyam, ezért csak inkább a látszat kedvéért nyeltem le olykor néhány falatot, s míg végigpásztáztam Szabó ráncoktól barázdált arcát s megpróbáltam elkapni hunyorgó pillantását, kamaszos izgalommal gondoltam az elkövetkező napokra és hetekre, amikor — hacsak szemtanúként is — jelen lehetek mesterem lenyűgöző vállalkozásánál. A kutatás — előzetes várakozásomnak megfelelően — igen jól halad, elégedetlenségre semmi okom; ami persze nem jelenti azt, hogy már a kezemben lenne a végső megoldás, de az eddigi eredmények alapján bátran kijelenthetem, a siker nem várathat sokáig magára. Amikor évekkel ezelőtt, nemsokkal nyugdíjaztatásom után egy véletlen folytán tudomást szereztem erről a különös állatról, s előbb inkább csak kedvtelésből, majd egyre nagyobb elmélyüléssel foglalkozni kezdtem a dologgal, meg sem fordult a fejemben, hogy nem napok, hetek, vagy hónapok, de évek szívós munkájára lesz szükség, míg eljutok a mindenképpen nagy horderejű felismerésig; lassan azonban világossá vált előttem, hogy e szinte emberfeletti igénybevételt követelő feladat minden bizonnyal felemészti egész hátralevő életemet, s így meg kell szakítanom, mint ahogy meg is szakítottam minden kapcsolatomat a világgal, el kell érnem, mint ahogy el is értem, hogy régi tiszttár'saim ne zaklassanak többé, s végül át kell alakítanom, amiként át is alakítottam életem egész addigi rendszerét, mert csak e szigorú fegyelem révén reménykedhettem nyomozásom kedvező kimenetelében. Vizsgálódásaim korai időszakának bizonytalan és főként módszereiben kiforratlan évei után — ekkor még temetőket, ravatalozókat, falusi templomokat látogattam, s így persze buzgalmamat csak ritkán koronázta siker — rá kellett jönnöm: ahhoz, hogy valaha is célt érjek, ki kell zárnom a megfigyelés eme esetlegességét, véget kell vetnem annak a lehetetlen állapotnak, hogy tevékenységem szinte teljes mértékben a külső körülmények hatalmának függvénye legyen, s így végső soron a szerencsére bízzam magamat. Hosszú keresés után végre sikerült rátalálnom a legalkalmasabb nyersanyagra — egy falusi ház hátsó kertjében akadtam rá —, amelyben mindössze egy magányos állat dolgozott; elszállíttattam lakásomra, s attól kezdve folyamatosan erről a vidékről szereztem be a legkiválóbb faanyagokat. A helyes módszer kialakítása természetesen megkövetelte, hogy lakásomat kizárólag a megfigyelés optimális körülményeire tekintettel rendezzem át, így néhány hét leforgása alatt minden felesleges berendezési tárgyat, széket, asztalt, ágyat, függönyt, szőnyeget viszonylag jutányos áron értékesítettem az ócskapiacon. Meglehetős rövid idő alatt elsajátítottam a legmegfelelőbb kor- hasztási és rothasztási technikákat, ily módon sikerült elérnem a kutatásban nélkülözhetetlen teljes önállóságot és magányt. Hamarosan arra is rájöttem, hogy a rendelkezésemre álló, amúgy is szégyenletesen csekély tudományos irodalom tökéletesen használhatatlan — hiszen e tehetségtelen firkászok teljesen félreértik e rendkívüli jelentőségű álszú percegésének lényegét, ráadásul még abban sem tudnak megállapodni, az Anobium punctatumról, vagy 935
