Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 8. szám - Hallama Erzsébet: A nyugalom napja (elbeszélés)
látszana, várj, előveszem a fényképeket, itt vannak a szekrény aljában, jaj, a fene a térdembe, ha lehajolok, minidig belehasít, különben hozzászoktam már, mindent meg lelhet szokni, jó, jó, ne ismételgesd mindig azt a fürdőt, lehet, hogy jót tenne, lehet, hogy nem, a Kovács néninek például éppenhogy begyulladtak tőle az ízületei, tudod, a Kovács Tóni bácsi feleségének, nem emlékszel, hát az asztalos, ott laktak a szomszédunkban. A szekrény tetején birsalmák sárgállanak, illatuk betölti a szobát, a barnára festett süppedő hajópadló réseiben az emlékek porszemei mocorognak, lábam nyomán fölszállnak a megtöppedt szemöldökfára, a magasra tornyozott ágyneműire, ugyanaz a csipkebetétes ágyteritő, csak a színe fakult elefántasorafehérre, ugyanazok a bekeretezett osztályfényképek a faliakon, legföljebb kidsít több van belőlük azóta, hogy itt ültem a kerek barna asztalnál — a horgolt terítő fiölhajtva, könyvek, füzeték, tollak, kis tányéron mézes kenyér, anyám hangja: edd már meg az uzsonnát, hiszen zörögnek a csontjaid, hányszor mondjam, hogy enni rendesen kell, fiam. Mi azt nem engedhetjük meg magunknak, fiám, tanulni keil, fiam, hogy vidd valamire, ideje lefeküdni, fiam, hogy holnap reggel frissen ... Tanítás után együtt jöttünk haza az iskolából, anyám meggyújtotta a tüzet, s amíg a konyha bemelegedett, hátamra borította az ócska bekecset, abban terítettem meg az asztalt, mindig tiszta, keményített abrosszal, megettük az előző este főzött ételt, aztán egy órára el kellett mennem játszani, szaladgálni, sétálni legalább, ha akarsz, csinálhatsz aprófát, mondta néha, miikor nem volt kedvem sehová se menni, de ehhez ragaszkodott, ehhez az órához, kell a friss levegő, a mozgás, hiába élünk falun, ha begubózo! a lakásba, addigra meieg volt a szoba is, felhajtottam a horgolt térítőt, a számtanpéldák fölött figyeltem anyámat, krumplit hámozott, mosogatott, -telehordta a szeneskannát, hálán a horgolt fekete kendővel átsietett az udvaron, hajladozott, enni vitt a csirkéknek, lehúzta a tűzhelyről a fazekat, a nyitott sütőt -telirabta tűzifával, kezét mel-egít-ette-dörzsölgette, aztán a konyhaasztalba pakolta a diolgozatf'üze- leket, akikor már mindig égett a lámpa, bádogtányéros körte lógott a konyha- asztal fölé, egy meghajtó hát a horgolt fekete kendővel, egy meg-megcsillanó szemüveg, a kályha szuszogása, a füzetlapok zizzenései, néha elaludtam, arccal a kerek barna asztalra borulva és amikor fölébredtem, még minden ugyanúgy volt, a bádogtányéros villanykörte, a horgoltfcendős hát, a füzethalmok, a sónajszerű neszek a kályha felől, gyerekkoromban azt hittem, ilyen az örökkévalóság. Még negyven perc van a vonat indulásáig, azelőtt bezzeg nem jöttem volna ki ilyen koráin, ez ugyanaz, mint ami a járásommal történt. Hova a nyavalyába rohansz miár megint, szokta mondani Éva, ha együtt mentünk és ő dühösen próbált velem lépést tartani a magas sarkain, szertelenül, trappolva lépkedtem, most meg akár valami lassú ringó bárka, először észre se vettem, de amikor rájöttem, ezt is vállaltam. Most pedig leülök egy pádra, mi van abban, ha egy terhes nő egy pádon üldögél, de azért jó, hogy itt ez a buszmegálló, egy buszmegálló mellett egy pádon ülni az -olyan természetes és magától- értetődő. Nagyon kell vigyáznom, hogy körülöttem miniden természetes és ma- gátólértetődő legyen. Egy bárka, ami kincset szállít, nem kerülhet viharba, ki kell kerülnie a veszélyes vizeket, s ha mégis feléje tartanaik a szelek, le kell kusha-dnia, meghúznia magát, nem lesz könnyű, tudom, ezt már tudom milyen különös álmosí-tó jó érzés, hogy anyám most énrám gondol, a párnákat csapkodja, szellőzteti, tiszta lepedőt tesz, főz valamit közben, s ahányszor kilép a konyhába, fölpillant az órára, mennyi van még hátra a vonat érkezéséig, fél 849
