Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 8. szám - Hallama Erzsébet: A nyugalom napja (elbeszélés)
órával előbb biztosan kiér az állomásra, ott toporog majd ki-kilesve a sínekre a bodzabokrok mellől, fején kendő, meg ne fújja a szél, de én szeretem az áprilist, ezeket a hűvös kis szeleket, alattomos, undok kis szeleket, amikkel a múló tél mintha nyelvet öltögetne az élőlényekre, vigyen el benneteket az ördög, hűtlenek, örüljetek, úgyse sokáig örültök, jaj a gyermek, hogy forgolódik, bambán visszanézek egy járókelőre, mintha mi se történt vdlna, és ő nem sejti, hogy ebben a pillanatban egy titkos párbeszéd zajlott köztünk, köztem és a fiam között, párbeszéd hangok nélkül, sZaivak nélkül, kívülről egy méltóságteljes kövér nőnék látszhatom, aki kezét a hasán nyugtatja és kifejezéstelenül bámul a világba. Egy csendesen kérődző békés élőlény. A szerep nutóa is, öltözék, amit a többi ember iránti tapintatból viselünk. Nem tudod véletlenül a Zalán futását? kérdezte .Alex bácsi váratlanul, simán és derűsen, sokáig gyakorolhatta magában a hangot, hogy eltalálja, nem nézett rám, ez is természetes volt, az utat kellett figyelnie, száguldottunk a magas sövények közit kanyargó keskeny úton, a baloldalon, olyan közel a sövényhez, hogy folyton úgy éreztem, az ágak az arcomba csapódnak, egy kanyarban fel is sikoltottam, Alex bácsi nevetett, nehéz megszokni ezt a bolond jobbfüledet, az balnak lászik, nahá minha most te ülnél tent a tükörben; hefordított világot, mondta, de gondold azt, hogy ha a tükörben megfogod a lyenként aztán elfogyott a .sövény, sötétbarna és szelíd zöld dombokra nyílt kilátás, mindent békockáztaik a sövfényék sötétzöld csíkjai, mintha egy képeskönyvet láttam volna, mintha egy festő mindig ugyanazt mindig ugyanúgy festené, csak a sötétzöld választóvonalak hálója sikerülne mindig másképp, a képeskönyvben még a fekete-fehér tehenek és ábrándos birkák is egy lelki- ismeretes naiv festő pacáinak látszottak, mintha megállt volna az idő e takaros táj fölött. Nem tudod véletlenül a Zalán futását? kérdezte Alex bácsi minden bevezető nélkül és mozdulatlan arccal meredt a szélvédőre, azt hiszem, tudom, kezdd el, mondtam én is társalgási hangon, Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban, kezdte Alex, annyira bosszantó, hogy egy^egy szó kiesik és az istennek se tudom fölidézni, tudod, milyen dolog ez, az embert rágja, rágja, bosszantja, rajtáid sűrű fellegek és a bús feledékenység micsodája? koszorútlan alakja, mondtam, aztán folytattam tovább: Hol vagyon, aki merész ajakét hadi dalnak eresztvén, A riadó valk mélységet fölverje szavával. Alex bácsi rádudált egy traktorra, megelőzte, fura magas kis traktor volt, egy piros szvetteres lóaireú férfi rázódott a tetején és ránk bámult. A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól. Engem is, a nyugalom napján, ilyen .év hozza fényre Már késő unokát, mondtam, Alex lassan utánam mormogta: a tehetetlen kor jött el, helyesbítettem: atehe-tetlen-korjött-elpulha-ságrase-rényefob, Alex, az őszhajú angol úr, akit valaha Sándornak hívtak, ráhajolt a kormányra és elölről kezdte: Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban. Az útmenti bokrokon fekete- szedret láttam, itt-ott piros bogyókat is, talán csipkebogyó volt, a képeskönyv- tájban egy régi kastély, vagy inkább kattödüális szögletes szürke tornya tűnt fel, a legelők zöldjét halványlila foltok tarkították, de szép, mondtam, mi ez? Hanga, közeledünk a tengerhez, mondta Alex bácsi és egyenes derékkal ült a jobboldalon, igen, mintha tükörben ülniénk, mintha a tükörlét volna az igazi élet, emez itt csak a fordítottan leképeződő látszat, mintha maga a Főid fordult volna át ellenkezőjébe, az északi pólus alulra billent volna, meg is mondtam Alexnek, istenkém, hát nem nagy ügy, mondta vigyorogva, bár az angolok tiltakoznának elsőként a hagyományok ilyen durva megsértése ellen, küldök 850
