Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXXIII. (életrajzi esszé)
Milotay István pedig az Amerikába emigrált Eckhardt Tibort „leleplezve’', az Űj Magyarság 1941. október 12-i számában fogalmazza meg a fegyverbarátság „jogfolytonosságát”: „Károlyi Mihályék huszonkét esztendővel ezelőtt a tömegszenvedély felkeltésével a nemzeti függetlenség, a népi demokrácia szólamaival hátbatámadták a fegyverben álló magyarságot, amely a múlt világháborúban a német birodalommal szövetkezve az ország életéért ... harcolt. Mikor megbuktak, külföldre menekültek... Az itthoni nemzeti uralom kormányzatát rágalmakkal... támadták, s beálltak abba a világközi uszító hadjáratba, mely ellenünk, német és olasz barátaink ellen kész volt egy új világháborút felidézni... Eckhardték most egy új világháború közepén ugyanígy hátba támadják a magyarságot... Miután Gömbös Gyula és barátai elsőnek álltak oda azok közé, akik a német belső megújulás nagy eredményeit ösztönző példának szántók a magyar nemzet számára ... ez elég volt Eckhardtnak arra, hogy a zsidó sajtó tapsaitól kísérve ugyanolyan vak dühvei szálljon szembe a németbarátság gondolatával... A személyeskedő féltékenységnek ... ezen a végzetes útján jutott el ő arra a gondolatra, hogyha személyesen nem bír a mi német barátainkkal, akiket ellenségeinknek nézett, majd megbirkózik velük Churchillék és Roosevelték segítségével... Hogy mivel sértették meg akár a németek, akár az olaszok a nemzet függetlenségét, hogy mivel avatkoztak be a magyar állam szuverénitásába, minderről Eckhardték kiáltványa nem beszél. Nem is beszélhet, mert ilyen szándékot, kísérletet a legvadultabb képzelet és a leglelkiismeretlenebb gyűlölet se tud barátainkkal szemben felmutatni... Az pedig, hogy részt vettünk velük az orosz rém visszaverésében, hogy ezt a közös küzdelmet megalázkodásnak, gyarmati alkalmazkodásnak, függetlenségünk sérelmének és veszedelmének minősítik, erre ugyancsak az őrültek okoskodása képes...” A nyilas „turanizmus” természetesen már nem beszél „80 százalékban turáni vérű” oroszságról, s szolgai buzgalmában még a náci fajéknéle et is repa- rálni igyekszik. Kechkeméti Pethes László még a többi árja népeket is följelenti a németeknél a Nemzeti Figyelő 1943. fébruár 28-i számában: „A muszka bolseviki hordák nem a turáni nagy népcsalád fiai, hanem zsidó vezetés alatt álló szlávok ... A muszka szovjet területén ... hétmillió finn-ugor fajú nép ... s a Szakhalin szigetéig huszonkilenc millió mongol fajú turáni nép él... E turáni népek várva várják nyugatról a német-finn és magyar, keletről pedig a japán felszabadító hadseregeket... Gondolkozzanak egy kicsit s hamarosan rájönnek majd nagy német szövetségeseink, hogy e világot rengető időiben legádázabb ellenségeik: fajtestvérük, a két angolszász hatalom és unokatestvérük, a muszka. Egyben észrevehetik azt is, hogy az egy olaszt kivéve az árja fajú többi népekben sem bízhatnak ... Ne sértsenek hát minket, hanem ellenkezőleg, szeretetben és fegyverbarátságban velünk turániakkal fogjanak még jobban össze.” Nem árt persze, minden torzsalkodás ellenére is egy-egy gesztus a Volksbund felé sem. Valószínűleg ilyen meggondolásból tették közzé a Nép 1943. február 11-i számában egy „névtelen levélíró” tudósítását: „A délvidéki németekkel a legszívélyesebb viszonyban voltunk még az egymásrautaltság nehéz éveiben, a trianoni időkben is... Ők nemzetiszocialisták, mi is azok vagyunk, a világ legtermészetesebb dolga tehát, hogy egymásban bajtórsat, testvért lássunk ... Nem feledjük el soha a németeket, akik Vezérünk legutóbbi látogatása alkalmával ott álltak az utcán nagy tömegekben s lelkesen éljenezték Vezérünket, kijelentve: „Ez az ember olyan, mint a mi Vezérünk!’ És 61
