Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - Császár István: Gyilokjáró (elbeszélés)

AZ akkor aztán szól, akármi is éppen a műsor — mindaddig, amíg Anyáink hirtelen azt nem mondja:

— „Zárd el már azt a vacakot. Az ember azt sem érti, amit beszél. Én nem is tudom, miilyen ember vagy te. Igazán meg lehet őrülni mfelletted ... És még csodálkozol azon a szerencsétlen Marin... Kitől örökölte? Éppen olyan vagy, fiam ... Semmivel sem vagy különb ... Azt kérdezi a Sasvárinlé: »mondja, hogyan bírja ki evvel az emberrel?«... Hát magam sem tudom... Más már régen otthagyta volna... De én sajnáltalak... hogy olyan szerencsétlen vagy.”

És Anyánk mondja-mondja, mint a rádió, mindaddig, amíg apám fel nem horkan:

— „Csillapodjál már, Ilusika. Csillapodjál. Igazán kihozod az embert a sodrából az örökös karattyolásoddal..

— „Csillapodjál — mondja Anyánk elnyújtva —, csillapodjál... Amikor egész életemben egy ilyen ... a te hülyeségeidet kellett tűrnöm ...”

— „Türtőztesd miár magad, igazán” — kiáltja apám, aki már régen lehalkította vagy elzárta a rádiót, amiben negyed órája egy vonósnégyes szól, vagy vitaműsort közvetítenék, „Az értelmiségiek identitás-keresése” címmel. Bár az utóbbi esetben apám megtalálja a néki való gondolatokat. Azt mondja például Anyámnak:

— „Látod, fiam, önmagukat keresik, ahelyett, hogy Krisztusihoz fordulnának, hogy benne leljenek békességet... Hej! Milyen ostobák is az emberek ... Mennyire a Sátán hátaiméiban vannak...” ,

Anyámék bekapcsolják a tévét, és tekintve, hogy hullalíáraötak, már lefekvéshez készülődnek. Anyánk tálán még a napi bevételt számolgatja, apám pizsamában nyugtalankodva tábláiból. Mündig keresgélnek valamit. Apám leroskad a fotelbe, de öt perc múlva feláll, szétniéz, kifelé indul a szobából.

— „Hová mész már megint, te szerencsétlen ember? Egy percig sem tudsz nyugodtan ülni?”

Apám halkan mondja:

— „Vizes ruhát teszek a szívemre.”

— „Maradj. Majd én hozok.”

— „Haggyad ...”

— „Micsoda ember... Mert Mába mondom néki, hogy jöjjön haza egy kicsit pihenni... Inkább ott lábatlankodik nekem... Tönkretesz ez a hülye ember..

Sóhajtoznak, nyögdécselnek egész este. Különösen apám, akinek fáj mindene. Legalább két éve szépen haldokolnak. Apám, ha néha megmozgatja vagy nyomkodja az ízületeit, magas hangon feljajdul többször is. Ilyenkor furcsán visszataszító, szánalmas és nevetséges, mintha szándékosan rájátszana élesett- ségére.

Anyámóknak külön tévéiműsora van. Egy saját külön csatorna. Ök nem azt látják, amit az állami adóállomás sugároz és nem azt, amit az átlagnézők látnak.

Tehát nézik a játékfilmet, és állandóan értelmezik a maguk módján.

Egy férfi van a képen valahol. Odajön hozzá egy nő.

— „Ahá! A felesége ... Biztosan el akarja csábítani... Az a szegény Zoltán is ... Miért nem tud visszamenni Évához... Nézd, micsoda frizurája van. Mondom, hogy elcsábítja a pacákot... Bont olyan, mint a Sasvátóhé lánya. Az a rohadék Juci. Te, azok tegnap is négyszáz gladíolát hoztak a piacra ...

783