Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - Császár István: Gyilokjáró (elbeszélés)
— Testvérkém, ha te ezt az árfolyamot is megírod és az irodalmi lap valami okvetetlenkedő adóellenőr kezébe kerülne, akkor mondd csak meg nyugodtan, hogy a történeteidet csak úgy kitaláltad, de különben is Rév Zoltán barátod anyja zongoraleckék adásából tengeti életét, te pedig protekcióval lettél író, mert nem értesz semmihez, legkevésbé a virágárakhoz. Hát nem igaz? De folytatom. Hogy Anyánk miért adott át száz szál genberát a férfinak? Ha azt mondanám, hogy jószívű, azt is mondhatnám, azért adott, mert hülye. Bedig az utóbbi a legkevésbé sem igaz. Nem is adott volna mindenkinek. A legvalószínűbb, hogy ezúttal is „megmozdult benne valami”, és mérlegelés nélkül adott. Délelőtt máir a piacon csak annyit mondott nekem: — „A csarnokban olyan keservesen esdefcelt egy férfi, hogy adjak neki száz szálat, mindegy, hogy mennyiért, mert rendelése van rá... Annyira ri- mánkadott, hát adtam néki. Én úgyis megrendeltem a Lacitól négyszáz szálat. Elég az nekünk.” Anyánk nem a pénzért hajt a piacon. A pénzből csak nekünk, a Gügye- család gyermekeinek jut mindenre, meg a sofőrnek, a helypénzszéd'őnek, a taxisnak, és mindenkinek. Apámnák és anyánknak elég volna a nyugdíjuk, ha anyánk is nyugdíjba menne. De kiadhatná az üzletet bérbe is. Csakhogy Anyánk'még olyan régifajta, aki, ha dolgozik, akkor nem hajlandó elmaradni azoktól, akik mellette dolgoznak, öt egyforma virágárushely van a piacon. Hajt a többi, hajt ő is. Meg azítán úgyis szétosztogatná a nyugdíját közöttünk, még akkor is, ha ők ismét egyik napról a másikra élnének. Anyánk érzelmeit különben is egészen furcsa és ósdi szerkezet működteti. Már említettem, hogy a háború alatt falun egy zsidóasszonyt rejtegettünk, illetve rejtegetett, az oroszok érkezéséig talán még apóm sem tudott róla. Amikor a falu közelében a gázkamrák felé menetelő zsidók éjszakáztak, egy szögesdróttal körülkerített réten, Anyánk főzött egy nagy fazlék krumplit, és odament osztogatni. Hátba is vágta jól valamelyik csendőr. De Anyánk egyformán mondja, hogy „sok rohadt zsidó” és „szerencsétlen zsidó”, ötvenhatban az ÁVH-s unokabátyámat bújtatta, az ellenforradalom leverése után pedig civilruhát adott egy véres katonairuhás menekülő fiúnak. Alkalolm adtán egész gyűjteményt adhatok Anyánk kanyargós logikájú életbölcses.ségaiből. Régebben apám is eljárt Anyánkkal a Nagycsarnokba, olykor nélküle is. De apám annyit ért az üzlethez, miint tyúk az ábécéhez. Leáll vitatkozni Anyánkkal a virágbörzén, és elcsesizá a legjobb üzletet is, megveszi drágán a három napja levágott virágot, a piacon ostobán udvariatlankodik a vevőkkel, ha pedig jópofáskodni akar, akkor addig fecseg, amíg idétlenné nem válik. De hát Anyánknak egy teherrel több, egyenesen jól jön, hogy állandó tréningben legyen. Apám pedig kitűnő munkaerő lenne egy állami boltiban, még boltvezető is lehetne ... Gsakhát egy állami bolt és az üzlet, az kettő. Apám egyébként a hírközlő eszközök megszállottja. Ha csak teheti, tehát amikor otthon van és éppen nem bóbiskol vagy alszik, rögtön bekapcsolja a rádiót, de valahogy olyan bosszantóan önző sietséggel, mint ahogyan a szegények esznek, attól tartva, hogy a másik eleszi előlük, ha nem iparkodnak, meg aztán „hála a Jó Atyának, aki mára ugyan bőséggel adott, de ki tudja, holnapra lesz-e”, úgy kapcsolja be apám a rádiót, ahogyan az öregek vak izgatottsággal felszállnak a villamosra, mintha háborúból menekülnének, pánikban a halál állandó jelenvalóságától, öregségük és gyengeségük tudatától mindenkit legázolva, akaratlan gonoszságukban. Ha apám birtokba vette a rádiót, 782
