Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXXIII. (életrajzi esszé)
hiányzik belőle a prométheüszi elem: a géniusz roppant mozdításai, a szellem gigantikus feszengései... Ennek a fajnak volt elküldött je Gömbös Gyula, s arca minden vonáséban, pályája minden mozzanatában e faj kifejező ábrája. Ez magyarázza meg, hogy e faj törekvőiben látta hatalmának biztosítékait, s eddig nem merészelt arányban töltötte meg velük a magyar élet fellegvárait. És ez magyarázza meg végzetes nehézkedését Németország felé. Jogos a félelem: hogy ennek keserű levét még föl kell hajtanunk a jövőben.” Az írás alapgondolatával — a vér, a fajiság, mint meghatározó tényező — Franz Basoh, a „népcsoport-vezető” is egyetérthetett volna. Amit pedig Szabó Dezső egy 1920-ban írt és 1937-ben, Ausztria bekebelezése előtt újra közzétett Anschluss-tanulmányában mond, az — így, önmagában — teljességgel megfelel a „völkisch” ideológiának: „Magyar életakaratot, ennek megfelelő ideológiát, pszihét, külső eszközöket: csakis magyar vér, magyar agy, magyar szem, magyar szív teremthet. Viszont germán vér, germán agy, germán szem, germán szív: csakis germán életakaratot terem. Aki ezt tagadja: vagy cégéresen hülye, vagy cégéresen gazember.” De ugyanebben a tanulmányban ott van a felismerés is, amely 1937-ben, az újraközlés idején már sokszorosan érvényesnek látszik: „ ... a német halálból egyetlenegy menekülés, a magyar jövőnek egyetlenegy útja van. Ez az egy út: Kelet-Európával és a Balkán-államokkal, elsősorban Jugoszláviával és Romániával, de lehetőleg az összes többivel egy nagy védő egységbe tömörülni. Ehhez az egységhez szükségszerűen csatlakoznék Csehszlovákia, Lengyelország és a kis keleti államok. Ez volna az egyetlen hatalmas védelem a megemésztő germán imperializmus ellen.” Szabó Dezső „a végzet ellen” cikkezve írja, hogy a magyar politikusok a közvetlen asszimilációban látták a nemzeti egység megteremtésének csodaszerét, közben pedig „elhanyagolták azt, amilhez asszimilálni akartak: a magyarságot”. Hiszen a legfőbb feladat lett volna a nép földhözjuttatása és részeltetése a nemzeti jövedelemben, hogy „már csupán belső hatalmi helyzete természetes nemzetformáló erő legyen”. A „hungarizmusról” ezt mondja ugyanebben a tanulmányban: „Ha egy ember néha rendes adag disznóhúst eszik: ő asszimilálja emberré a disznót. De ha éjjel-nappal disznóhúst eszik: ő asszimilálódik disznóvá ... így a lenyelt magyarság olyan magyar, sőt turáni állapotba fogja hozni a németeket, hogy hasuk közepére ki fog lógni az Emese Mutter köldök- zsinórja. E tételt különben hívei hungarizmusnak nevezik .. De van mondanivalója a „turanizmusról” is: „Megejtően hatásos az a biztonság, mellyel az egyes emberek faji hitelességét meg tudják állapítani. Ha valakinek a Nimród utáni családfájában egyetlen faji mesaliance-ot tudnak tetten érni: azt már legfeljebb pártoló tagnak veszik be a magyar faj mellé... Társaságukban igen előnyös ferde szemeket és kiálló pofacsontokat viselni, de ezek hijján egy, az ülepre kötött puhítandó nyersnúsdarab is megteszi... A magyarság hitelességét a vérből és a szumir-asszír írott cserepekből állapítják meg .. Végül a tárgyilagos megállapítás: „Egyébként híven követik a hitlerizmus előírásait.” Vonatkozik ez Szálasira is, aki — ellentétben a „Donauraum” kis „népi” vazallusállamokra bontásának német tervével — „Kárpát-Duna Nagyhazáról” álmodik, amelyben a turáni magyar faj felsőbbrendűségénél fogva hivatott a többi „önálló népszemélyiség” vezetésére. Basoh, a „népi német führer” utálja is, mozgalmáról pedig az a véleménye, hogy az „etatisztikus, fasiszta vagy hun56
