Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXXIII. (életrajzi esszé)

Thüringia birodalmi biztosa üdvözli Gömböst: „Remélem, hogy a legjobb benyomásokat fogja magával hazavinni, mert láthatja, hogy az izzó hazafiság és forró lelkesedés egységes néppé tömörítette Németország lakosságát. Emlékezzék a magyar miniszterelnök arra a hű fegyverbarátságra, amely a két nemzetet a világháború idejére összekapcsolta. A magyar nemzet bizonyára a jövőben is büszke lesz a német birodalom barátságára, mint ahogy bennünket büszkeséggel tölt el Gömbös miniszterelnök látogatása. Ha nehéz szenvedéseket hozott is a békeszerződés a két országra, remélhetőleg mind a két erős nép új életre fog felemelkedni...”

Gömbös valószínűleg boldog: igen, ezt várta, ez az 1920-as régi bajtársak hangja!... Aztán Hitler következik, ő már nem hízeleg, de a magyar miniszterelnök füle alighanem csak az ígéretet hallja, s nem érzi a nem is nagyon burkolt fenyegetést: „A német nép felébredt! Most az a feladat vár ránk, hogy kemény munkával egymáshoz neveljük és egymáshoz szoktassuk a két népet, amelyet ezelőtt egymástól elszoktattak. Akik nem tudnák alkalmazkodni a Német Birodalom életének új ritmusához és akik kívülről támadják Németországot, azokon keresztül fog gázolni a fejlődés kereke.”

A program egyébként egyértelmű: nem az idegen államférfinak kijáró tiszteletadásról van szó, hanem befogadásról: az elvbarátot, „Parteigenosse Gömböst” öleli itt keblére a barnainges eszmei közösség ... S miközben zajlik a 200 horogkeresztes zászló avatása, a magyar miniszterelnök talán némi szánalommal gondol egykori szegedi vezérére, a budai Várban kuksoló „vén trott- lira”; s eszébe jut a nemrégen még rettegett „nagy macchiavellista” is, akit csak sikerült végül a politikai süllyesztőbe lökni. Lám, ami Bethlennek nem sikerült, az neki mind az ölébe hull most: politikai szövetség, gazdasági kapcsolatok ... Eszébe sincs persze, hogy előhozakodjék Burgenland kérdésével, de persze neki se emlegetik ia magyarországi német népcsoportot: ezeknek az „új embereknek” kisebb gondjuk is nagyobb a „budafoki iskolánál” ...

S amikor hatvanezer torokból zúg a Heil Hitler a tribün felé, talán irigykedik, de a hangorkánból kiolvassa a jövő neki szóló ígéretét. És valószínűleg még akkor is mosolyog, amikor az egykori MOVE-bajtárs és szegedi kapitány, Bajcsy-Zsilinszky Endre feláll a T. Házban, és „szájról szájra keringő fantasztikus kombinációkra” utalva kérdi: „Hajlandó-e a t. Miniszterelnök Űr megnyugtatni ezt a megbolygatott magyar közvéleményt aziránt, hogy a berlini látogatás nem jelenti a magyar külpolitika elhajlását egyoldalú németbirodalom- barát irányba?”

Bleyer Jakab meghal még ez év, 1933. december 5-én, valószínűleg csalódott, reményevesztett emberként. Temetésével lezárul a német nemzetiségi mozgalomnak egy egész korszaka. Gömbös igyekszik kihasználni a hitleri birodalomhoz fűződő jó viszony előnyeit: gyors és erőszakos asszimilációt akar, alaposan kiaknázva a májusi Bleyer-beszéd keltette általános ingerültséget.

Ugyanakkor a német mozgalomban mind nagyobb teret hódít a többségében paraszti származású, német ösztöndíjakon képzett fiatal értelmiségi gárda. Ezeknek már semmit sem jelent a „Deutséh-Ungartum” eszméje, „népiségük” náci elemekkel átitatott, nemzetiségüket az össznémetség integráns részeként fogják fel, függetlenül az adott politikai konstellációtól.

Gömbös még 1934 elején levelet küld Hitlernek: tudatja, hogy „szuverén módon” kívánja rendezni a magyarországi németség problémáját. Választ nem kap, s ezt talán hallgatólagos beleegyezésnek tekinti. Befagyasztja a nemzetiségi iskolafejlesztés programját, a hatóságok pedig sorra tiltják be a Volks53