Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Radics Viktória: Via negatíva (Nádas Péter drámatrilógiája)
RADICS VIKTÓRIA Via negativa Nagyon nehéz Szót ejteni Nádas Péter dnámatri'lógiiájárál, de kell: a szakadék torokszorító csöndje, ahova ez a mű belevet, és különösen a nevetés, az a velőt- rázó nevetés ami fölötte hallatszik, másképp elviselhetetlen. A kritikusi via posdti- va — fogalomtárunk ág-ibogába kapaszkodva kilábalná a napvilágra — ezúttal érvényét vesztette, nem segít. Nem maradt más, csak az a vörös muszlinkendőbe csavart kés, amit a Színész a trilógia együk utolsó gesztusaként a színpad szélére helyezett. Saját bálbuíinkat szúrni le vele, még ha ez — a hasonló ősi rítussal ellentétben — semmi reménnyel nem kecsegtet is. A semmi tudása és elszenvedése is jobb, és több a remény csalásánál. A könnyű remény a Most-pülanatokat sikkasztja el a sosem-lesz Aztán kedvéért: báva nemiétezésbe ringat. Bábuvá aláz. A viaposi- tiva futószalagján fikcióvá válik az ember: jélen-llétét veszti. Pilinszky János a modem dramaturgia és színjátszás ütőerére tapintott, amikor fölvetette a színházi jelenlét problémáját. Gondoljunk a legnyilvánvalóbbra: akár a legvéresebb jelenetek játszódjanak le előttünk, csak ülünk báván és részvétlenül (mint Pinter hősei), szopogatva a cukorkát. Mintha moziban lennénk, kis bolti lányok. Mintha nem is hús-vér embereket látnánk meghalni az orrunk előtt. Amikor a színház mozihoz kezd hasonlítani, lényegi aspektusa van veszendőben: az érzékisége, élősége. Hogy lélegző emberekkel történik a „fikció”. Így aztán nem tudom (ímeg persze nem is akarom) fölfogni azt a megfellebezbetetten — bár botrányos és nem emberszabású — tényt, hogy „az a képzelet, amit eddig valóságnak hittem, s az a valóság, amit eddig képzeletnek hittem”. (N. P.)+ Ha szemem a színben csak mozit, tükörképet lát, és nem érzem, hogy „az arcokat borító púdermaszk alatt az ón arcom” (N. P.), akikor a kép óhatatlanul közömbösen hagy, mlint otthon, amikor a tükörbe nézek. „Néztem magam, mert azt hittem, hogy nem is én vagyok, hanem valaki hasonló helyettem.” (N. P.) A tükörben nem ismerhetem föl magam, mert nem biztos, hogy én vagyok, mert az sem biztos, hogy én vagyok. ö nem engem néz, hanem valaki mást. Amit a színtéren látok, nem rám tartozik, Az a valóság, amit eddig valóságnak hittem. „Minden úgy jó, ahogy jó. Az életben ezt meg kell tanulni.” (Takarítás) A mimikri színház a via posátivát járja: előre! A tükörben „csak előre mehettem és minden teremből nyílt egy ugyanolyan és abból is egy másik, és nem tudhattam, meddig kell mennem, míg elérhetek oda.” (N. P.) Elfeledkezik arról, hogy az előrehaladás alanya is problematikus, tehát hogy a haladás fikció: üres. A via posátávén nem én haladok: a futószalag visz. A haladás báfoúvá tett: átdopta életem a „jövőbe”. Megfosztott szemem fényétől. A mimikri színház nem mer üres tekintetembe nézni; úgy csinál, mintha. „Mintha lenne mintha”. (Temetés) Fikció, mozi. Hogyan kelthető életre a színház? — életkérdésről van szó. A Nagypapa azt mondja: „Haljunk meg, hogy megmenekülünk.” Nádas Péter színházában visszautat, nem a haladás, hanem a pusztulás, a zuhanás útját kell végigjárnunk. Hogy a végén esetleg kimondhassuk, hogy „most már minden csend kijött és most már nincsen semmi.” Üres tekintetem, bábú-szí vem tárgyiasulása. És a kés, hogy ne hallhassuk többé azt a szörnyű nevetést. És a menekvés? Liehet, hogy ebben a színházban rejtene a záloga. Most csak a könyv van. „Mintha mondana valamit, amit mi nem értünk... és mi lesz, ha nem értjük ..(N. P.) 585
