Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Lőrinczy Huba: Egy modern pikaró kallódásai (Bólya Péter prózájáról)
diilk a világító abliakú ivüidám vonat, amelyen egészséges utasok kiínálgatják egymást, amelyen zene szél az utazás végéig, s amellyel Somos is utazni szeretett volna, sokáig, örömmel..(Rekviem K. Gy.-ért.) Ellágyuló lírával s vibráló iróniával tekint alakmására Bólya Péter, s hőse e kettős fénytörésben ivódik nagyon valóságossá és jelképessé. Körötte kitűnően megfigyelt, néhány vonással teljessé rajzolt alakok, eltorzult, pusztuló lelkek internálás galériája. Komplex s mégis homogén a kötett hlamguiatisága, nem vált le mindenestül a hagyományról, á'tailalkult mégis a kompozíció. Távolodóban vannak ez etűdök a klasszikus novella képletétől, tördéltté, időkeverővé válnak; iskolai fogalmazásokat perszifláló tagolásuk ironikus játék, cselekményük csupa szándékos banalitás. Megtartják ugyan a főmotívumot s a sorsfordulatot, de már kevésbé látványosan élnek véle. Eredményes ezúttal a műfaji kísérletezés. Gyarlóságoktól, esendőségektől A felelős sem mentes teljességgel. Jól érzékelhetőek itt is az invenció határai. Túlteng megint az önéletrajziság, ismétlődik a szerepcsere-játék (Látogatás — Szoba kiadó), s már-már visszaél Bólya a tükörszituáció kitűnő ötletével (Hat pár cipő, Dementisz háza, a címadó novella stb.). Akad valamelyes monotónia a történetek építésében, szegmentálásában, a különnemű elemeket egybegyúró mondatszerkesztésiben is — mit sem változtatva a lényegen: ez a figura, ez a hangvétel, ez az időkezelés, ez a struktúra, ez a — narratív és perszonális ábrázolást keverő — megoldás írónk legszuverénebb vállalkozása. 6 Egy nagy emberi és alkotói válság múltán jelentkezett Pelbárt-novelláival Bólya Péter. Újrakezdésnek, továbblépésnek szánta őket, de csak folytatás lett belőlük. Indulatos vallomás és tűnődő számvetés egyaránt akad közöttük, s utóbbiak az értékesebbek. Tőszomszédok itt a végletek: a mozdulás vágya és az ernyedt passzivitás, a teljes kiégettség és a képzelet színes játékai, a vaskos, triviális valóságdarabok és az álmatag, ímesedvé finomult költőiség. Frissülésről, megújulásról viszont csak kevéssé tanúskodnak e kísérletek. Nincs kétség: mesterien összegezik a legjobbak — az Új írás közölte VI. variáció (1982/1.) és a Forrás publikálta VII. (1982/ 5.) — Bólya írói vívmányait, az időbontást, a stilizálást, a nyelvi polifóniát, de az autobiográfiától, a már többször is feldolgozott epizódok, motívumok ismétlésétől ezek sem szabadulhatnak. Csupán a póz, a szerep, a magát kérető prófétáé (ezért a nietzschei—zarathustrai utalások) minősül vadonatújnak. Sistergőén ironikus bár ez az önszemlélet, narcizmusa még erőteljesebb. A „világ” visszahívná a csömörös, passzív meditációiba kivonult „remetét”, mert szegénynek érzi magát nélküle. S az emigráns föltehetően menni fog. Elvégre is: „Mindenkié vagyok (...) nem tehetem azt, ... Hogy végképp hátat fordítok mindenkinek ... Vissza kell térnem az emberekhez. író vagyok. Közöttük kell élnem, hogy megfogalmazhassam őket” (Pelbárt VI.). így lesz vajon? Higgyünk a vallomásnak. A bravúros szerepjáték sem feledtetheti: a régi s egyetlen téma sokadik változatával találkozunk megint. Pelbárt nem új figura még, csupán a korábbiak kon- centrátuima. Vele-benne egy út végállomására érkezett Bólya Péter. Innen már nincs tovább. Új út, új hős, új hang, új élmények kellenek ezután. Sikerül-e mindezt meglelnie? Találgatnunk fölösleges, ámde mit Bólya a stílusra értett csak hajdanán, egész írói világára kivetítenénk: „Talán, talán, talán egyszer birtokomban lesz az a csodálatos nyelv, amelyiknek még csák a tőmondatait és egyszerűbb igéit ismerem” (A borókaerdő). A „negatív emlékanyag” — úgy tetszik — kimerülőben. A lét teljesebb vízióját, a kaotikus mélységek ellenpólusát is vámók, sőt elvárnék Bólya Pétertől. 584
