Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Berkes Tamás: Az etikai abszurd lírikusa (Vázlat Rózewiczről)
Rózewicz életművének betájoláséban talán legfontosabb szempont: művészete rendkívüli mélységgel gyökerezik a lengyel talajban. Ennek egyaránt vannak irodalomtörténeti és általában vett történelmi vonatkozásai. Irodalmi kötődései közül csak a legfontosabbakat említve: drámáiban Witkacy-Witkiewicz folytatójának vallja magát, korai költészete pedig a lengyel ikatasztrof izmus, s különösen Czeslaw Milosz műveinek holdudvarában keletkezett. Wdtkiewicz a két háború közötti lengyel drámaírás legjelentősebb személyisége volt, par excellence groteszk szerző. Szürrealista színpadtechndkájú, fekete humorral és nonsense-ddalógusokkal megtűzdelt darabjait a Tiszta Forma jegyében írta, ami nem más, mint groteszk „élettartalom” + Wditkacy formateremtő fantáziája. Miiosztói viszont a tragikus látást, a klasszicista fegyelemmel megidézett apokaliptikus képeket örökölte. Olyan katasztrófa-élményt, amelyet egyfajta metafizikus nyugtalanság emel filozófiai magaslatokra. Milosz négy sora egyként jellemzi szerzőjét, az irodalmi irányzatot, s a korai Rózewdcz költői világát: „Leviatán fogai közül épp hogy megmenekültem, / Elhagyatott szigetek partján mezítelen feküdtem. / Fehér cethal a világ, — lerántott a mélybe. / S most nem tudom,, mindebből mi volt a való.” (Polgár István fordítása) A történelmi események szemszögéből nézve Rózewicz annak a generációnak az egyik legjelentősebb tagja, alkik 1939-ben tizennyolc évesek voltak. A történelem, a háború kataklizmája alakította életét, fiatalkori vágyait végletes erkölcsi parancsok szabályozták. A háború után fiatalon vált az ötvenes évek Lengyelországénak legnagyobb hatású költőjévé, maradandóan és hatásosan fogalmazta meg a háborús „elveszett nemzedék” életérzését s az 56-os fordulat társadalmi reflexióját: „A halottak emlékeznek / közönyünkre / A halottak emlékeznek / hallgatásunkra / A halottak emlékeznek / minden szavunkra”; majd máshol: „hangszóróikból szól a semmi / a semmihez / semmiről.” 1959 óta életművének súlypontja a dráma, kisebb részben a próza területére tevődött át. Első és talán legfontosabb drámája, a Kartoték című egyfelvonásos (1959) már tartalmazza a rááewiczi tematika és konfliktusrendszer legfontosabb elemeit. Színműveinek értelmezésében kiemelt szerep jut a szerződ utasításoknak. Nála ez nem csupán a színpadra állítás segédeszköze, hanem a párbeszédeikkel egyenrangú irodalmi szöveg. Ahogy Rózewdcz nyilatkozta: ......az én színházam a szó s zínháza. (...) Az én színházamat akár olvasni is lehetne, elég lenne, ha két jó színész leülne, és fölolvasná a színpadról a szövegemet, a rendezői utasításokkal együtt...” A Kartoték főszereplője a „Hős”, a klasszikus hős paródiája, még neve sines. A régi hősök, az orfeuszok ellentéte. A „Hős” a díratom és mégis jellemzés nélkül ábrázolt egyén, Rózewdcz kiégett, önmagát vesztett generációjának jelképe. Hogyan mutatja 'be a szerző ezt a szimbolikus alakot? „A darab ,Hőse’ egy pontosan meg nem határozott életkorú, foglalkozású és külsejű ember. ,Hősünk’ gyakran megszűnik az elbeszélés hőse lenni, helyébe mások lépnek, akik ugyancsak ,hősök’. (...) Azok, akik főszerepet játszhatnának, gyakran nem jutnak szóhoz, vagy kevés a mondanivalójuk.” '(Utóbbi megjegyzés tipikus rózewiczi iköabeszólás, a szerző kd- integet műve groteszk valóságából.) A Kartotékban egyszerre érvényesül a hétköznapok 'tapasztalatilag jól ismert logikája és a „Hős” tudatalattijának Imontázs-szerű bemutatása. Az előbbi: a köznapiság és kdsszerűség groteszkben túlhajtott jelenségsora, míg az utóbbi a „Hős” kínzó múltjával azonos. A főszereplő a „szürke átlagember”, akire a sajtóban és a világpolitikában naponta hivatkoznak, de aki a maga látványosság nélküli életében évszázadnyi leckét élt át. Ifjúkorát kettétörte a háború, amely sokéves partizánlharcba torkollott. Rózewicz költészetének alapélménye a háború keltette rémület, az a lidércnyomásos valóság, melynek az emberi élet bármely pillanatban áldozatul eshet. Hősed helytálltak a nagy erkölcsi kalandban, de 1945 után összezavarodtak, nem tudtak beilleszkedni az újjászülető társadalomba, elvesztették képességűiket az életre. A háború élményét fokozta a győzelem utáni évtized csapdája. Ennek személyiségromboló következménye: „Tudom én, hogy sokan tapsoltak, de ők már elfelejtették. Most autómárkákkal foglalkoznak, vagy álarcosbálokon mulatnak, én pedig csak mindegyre összerakom a kezem, és az a tap576
